Ördögh Szilveszter:

Arcoddal a porban

 

Itt kellett volna kezdened! Itt lent, legalul: a porban! Nem a Templomból, nem lépcsőkről! A porból!

Milyen távlat ez, észleled?! Milyen nagyok, mennyire különbözőek a porszemek?! Gondoltad volna?!

S érzed-e, a fogaid között?! Csikorognak! Őrölnek! Jártasd velük a pofád: egyszer csak nem lesznek fogaid! Megeszik a porszemcsék, Mester! Ez a lágy, langyos por semmivé emészti a fogazatodat!

Honnét tudhattad volna ezt, honnét?!

Hitted ezt, hogy még most is okulsz?! Hogy ezek az élettelen teremtmények képesek eléd állni?! A porszemek! Képesek elfeledtetni a fájdalmaidat?! Fásult szomorúságodat?! Képesek kinevetni a zokszó nélküli erőfeszítést: hogy hősiesen cipelted a keresztet?! Hogy a nyögést is elnyelni akartad, hogy korcsosult izmaid remegését is eltitkolni próbáltad, hogy lábod rogyadozásának is ellentmondást nem tűrve parancsoltál?!

Érzed-e az illatukat? Teli velük az orrod!

Látod-e a színüket? Teli velük a szemed!

Ízleled-e a zamatukat? Habos nyáladban oldódnak táplálékoddá!

Látod, itt kellett volna elkezdened! Itt lent, legalul: a porban!

Mosolyogj, örülj, ha tudsz! Hiszen győztél! Följutottál végül is a porba! Föl, ebbe a mindenhol-szentélybe, templomok vaskos mélyéből, hitványságok hörcsög-labirintusából, igaz­ságtalanságok sziklaszakadékából!

Próbálj, akarj örülni! Hiszen rátaláltál a kiindulópontra.

Igen, ezt még el kell mondanod! Ezt még muszáj elmondanod, hogy tudják, hogy ne tévesszék meg önmagukat, hogy ne csapják be egymást! Ezt még el kell mondanod!

“Porszem-testvéreim! Figyeljetek rám, porszem-testvéretek szól hozzátok! Csak azt akarja mondani, hogy megismerte önmagát! Megismerte, mert találkozott veletek, mert megismert, mert megszeretett benneteket! Hát ti is lássátok most már őt, hogy magatokat is láthassátok!”

Ne fulladjon el a hangod, ne zavarjon, hogy a porszemek véresre karistolták a szemed, ne törődj vele, hogy a sár a nyelvedre szárad! Mondjad, ordítsad!

“Porszem-testvéreim! Tudnotok kell: belőlünk van a Világ! Belőlünk sarjad az Élet! Bennünk van az Igazság! Porszem-testvéreim! Mi vagyunk az Út! Szeressük egymást, fogjunk össze! Legyünk együtt füvek-fák méhe, éküljünk együtt sziklakőnek!”

Folytasd! A préselődő könny majd kimossa szemedből a porrögöket! Harákolj, és köpd ki a szádba iszaposodó földet! Folytatnod kell!… Föl kell állnod. Rángatnak, karok cibálnak. Tehetetlenül újra lábra rogysz. Már állsz. Elveszítetted hát ismét minden erődet.

 

In: Ördögh Szilveszter: Koponyák hegye. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976, 90–1.