Karinthy Frigyes:

 

Szigorlat

 

 

  A kedves öreg ügyvéd mesélte ezt el – a nevek nem fontosak, bár régen történt az eset, nem tagadnák ma már a szereplők se.

  – Legfontosabb szigorlatom előtt álltam – az akkori világ egyik híres jogtudósa volt a tanár, éles eszű, nagyszerű ember, egyébként rettegett réme a hallgatóknak, akiket könyörtelenül buktatott. Mint afféle vidám jogász, az utolsó percben kezdtem nyugtalankodni, vajon megbízható-e egészen az axióma, mely szerint a jogászt nem ütik agyon. Elhatároztam, hogy megkorrigálom egy kicsit a szerencse esélyeit. Volt egy nagybátyám, neves politikus, tekintélyes közéleti alak, akiről tudtam, hogy bizonyos erkölcsi érdekközösségben áll az illető tanárral. Levelet írattam vele, egy nappal a szigorlat előtt, amiben a tanár figyelmébe és jóindulatába ajánltattam szerénységemet – magyarul: pressziót gyakoroltattam rá, hogy ne buktasson meg.

  Aztán nyugodtan elmentem szigorlatozni.

  Mikor – három jogász kivégzése után – rám került a sor, a tanár gyors pillantást vetett rám, aztán zsebébe nyúlt, levelet vett ki, és odatette nyitva maga elé az asztalra. Meghökkenve meredtem oda, azonnal felismertem a nagybátyám írását, az ő levele volt.

  Kezdtem nagyon furcsán érezni magam.

  – Ön az? – mondta a tanár nyugodtan és hangosan. – Örülök, hogy megismerhetem. A kedves nagybátyja volt oly szíves figyelmembe ajánlani önt.

  Egy rémült pillantást vetettem a hallgatóság felé.

  A tanár úgy tett, mintha nem venne észre semmit. Gondolkodott, aztán megkezdte a vizsgát.

  – Hát kérem, jelölt úr – mondta nagyon udvariasan –, azt hiszem, érdekes lesz, ha most azokra a bűncselekményekre térünk, amik a gazdasági és politikai jogászat gyakorlatában fordulnak elő. Beszéljen talán . . . beszéljen valamit az erkölcsi megvesztegetés és befolyásolás különféle formáiról, és azoknak minősüléséről.

  Éreztem, ahogy elsápadok, aztán elönti arcom a vér, aztán megint elsápadok. A hallgatóság körében, mögöttem, kuncogást véltem hallani. Legszívesebben elsüllyedtem volna. Egy hang nem jött ki a torkomon. Zúgó füllel annyit hallottam, hogy a tanár többször, türelmetlenül ismétli: "Nos?"

  Úgy éreztem, nagy kő esne le a szívemről, ha egyszerűen megbuktat, helyre küld, anélkül, hogy rögtön letartóztatna.

  De egyik se történt.

  Kétpercnyi végtelennek látszó hallgatás után, miközben az inkvizíció kínjait szenvedtem el, megszólalt.

  – Hát, kérem – úgy látszik – ebből nem készült. Mindjárt gondoltam. Ez az ön szerencséje. Ha elméletben készült volna, okvetlenül megbuktattam volna a gyakorlati példa alkalmazása miatt. Így enyhítő körülménynek veszem a törvényismeretben való járatlanságát, és adok más kérdést.

  Egészen könnyű kérdést adott, amire folyékonyan tudtam felelni, és átengedett.

 

  In: Karinthy Frigyes: Kísértetek és szellemek. Pannon Könyvkiadó, Budapest, 1992, 173–4.