Ünnepi köszöntők

Szakonyi Károly

Köszöntő

 

Kedves hallgatóim, tisztelt hölgyeim és uraim, szeretettel köszöntöm Önöket a Kazinczy Alapítvány Kuratóriuma és a magam nevében a pedagógusjelöltek Kazinczy Ferencről elnevezett A SZÉP MAGYAR BESZÉD VERSENYÉNEK 26. országos döntőjén.

Jó tudni és látni, hogy sokan vannak, akik szükségesnek tartják anyanyelvünk ápolását, s hogy éppen a fiatalság körében szívesen fogadott a Péchy Blanka elindította mozgalom, mely kisdiákot és főiskolást egyaránt bevon e nemes törekvésbe, a szép magyar beszéd őrzésébe.

Igen fontos, hogy Önök, a jövő pedagógusai, kiknek a nemzet további sorsát igazgató ifjúság nevelése lesz a gondja, egy ilyen versenyen is megmutassák, milyen szakavatott védői, ápolói anyanyelvünknek.

Rossz hatások mindig is érték a nyelvet, de manapság különösen sok veszély leselkedik rá. A germanizmus mellett az anglicizmus és amerikanizmus is hódít, mégpedig serényen, a telekommunikációs eszközök révén; másrészt elég csak az utcai cégtáblákra tekinteni, a vállalatok elnevezéseit böngészni, mintha nem is Magyarországon lennénk; szótár kell az eligazodáshoz. Megkísérlik törvénnyel szabályozni az idegen elnevezések használatát, megakadályozni a sznobságból, idegenmajmolásból létrejött rossz szokás további terjedését, de nem hozhatnak törvényt a nyelv tisztaságát beszédjükkel megrontók, sőt a trágárkodással bemocskolók ellen. Mert ez utóbbi is elképesztő mértékben elharapódzott. Már nem csak vad őrmesterek vagy részeg kocsisok szájából záporozik felénk, de csinos lánykák ajkáról is, hogy ezt a szélsőséget említsem. Gyerekkoromban öreganyám, ha csak lehülyéztük is egymást, ránk förmedt: parazsat teszek a nyelvedre! – mondta fenyegetőn. Ugyanis a szép magyar beszéd nem csupán a helyes hangsúlyozást, a szabatosságot, de a szavak megválogatását is jelenti. Régebben csak a város nyelve volt keverék, de az évek során ilyenné vált a falué is; a hajdan pontos szavú emberek fülbántó zagyvalékot hordanak össze, e téren sokat tanulván a televíziós csatornák és a különböző rádióadók műsoraiból.

De szólhatok arról is, hogy: a műveltségükkel tüntetők mintha restellenék anyanyelvüket, mintha szegényesnek tartanák tudományos értekezéseikhez. Nemrégiben kritikusok összejövetelén vettem észre; az ifjú és kevésbé ifjú titánok beszédjeikből alig-alig lehetett kimazsolázni egy-két magyar kifejezést. Meglehet, semmitmondásukat takarták ezzel is.

Természetes, hogy beszüremlett anyanyelvünkbe sok idegen szó, elsősorban a vegyes nemzetiségű területeken. Szent István szorgalmazta a soknemzetiségű államot, mondván, hogy úgy lesz erős. A nyelvek tehát évszázadok alatt hatottak egymásra határainkon belül – és sajnos Trianon után a határainkon kívül is. Gyerekkoromban az uradalmi kovácsműhelyből fejrant után indultak haza a munkások; a mezőn, a hajnali kezdés után megálltak früstökölni; agronómus vezette a gazdaságot, masiniszta a mozdonyt és így tovább. És persze hosszú sora van a jövevényszavaknak. De másról beszélek. Arról, hogy milyen visszataszító, ha valaki zagyva beszédre cseréli föl anyanyelvét.

Zavart kelt a fiatalok körében a számítógépes korszakkal a hétköznapi szóhasználatba betört szaknyelv. Öszvér szavak vannak terjedőben, félig angol, félig magyar, vagy angol szó magyar raggal. Ez mérhetetlenül nagy renyheség. De sok ifjú ember nem érti, miért baj ez a – Madách kifejezését használva: kevercs, hiszen – vélik – így érti meg egymást magyar az idegennel!

Megfordult már a fejemben, hogy micsoda egyoldalúság ez! Ha a magyar ember idegen – német, francia, angol vagy más – kifejezést kever beszédébe, nem lenne-e joggal elvárható, hogy ugyanezt megtegye a német, az angol, a francia is és így tovább? Ha a budapesti polgár elmegy a Duna Plázába shoppolni, akkor vajon egy angol hölgy ugyanígy veti oda a férjének, hogy: I am going to Themze-palota bevásárolni?

Jót tischliztünk vacsora után – mondja a pesti polgár; vagyis: hogy még elüldögéltek beszélgetve az asztalnál... Mondja-e a német ugyanígy a mondatba szőve a magyar szót? Stamtisch volt a budai kisvendéglőkben: törzsasztal. Folytathatnám.

Hosszan beszélhetnénk arról is, hogy a félműveltek összekeverik a kifejezések jelentését. Második elemista koromban a tanítónőm mesélte, hogy cselédlánya Pestre kerülvén urizálni akart beszédjével, és gyakran felcserélte az abszolút kifejezést az abszurdummal. Ha megkérdezte tőle, kitakarított-e már, azt felelte kényesen, hogy abszurdum rendben van minden! Máskor meg így szólt: Abszolút, hogy milyen hideg van itt! – Inkább használjatok magyar kifejezéseket, figyelmeztetett minket a tanítónőnk, nehogy nevetségessé váljatok. Örökre megjegyeztem.

A nyelvnek lelke van. Az ötvenhatos forradalom után külföldre menekült írók közül csak néhányan tudtak elszakadni magyar anyanyelvüktől művészi munkáikban. Meglehet, írtak új hazájuk nyelvén, de annak csak szerkezetét sajátították el, a szellemét nem! A párizsi Magyar Műhely köré csoportosult költők franciául írott verseiket kiadták egy antológiában. A helyi kritika elismerte a nyelvi pontosságot, de hozzáfűzte: a versek üresen csengenek.

Nem a gondolat hiánya miatt, hanem mert a franciául megszólalt költők nem tudhatták belevarázsolni a nyelv lelkét műveikbe. Ha egy honfitársunk fordításában kerül külföldre magyar dráma, akkor azt ott átdolgoztatják, bármilyen pontos is az átültetés. Mert csak úgy válnak élővé a párbeszédek.

Egyik nyelv és egyik nemzet sem alávalóbb a másiknál. De alkotni például csak ki-ki a maga nyelvén tud – ez is csodája anyanyelvünknek. Színházi munkám során sokszor találkozom erdélyi színészekkel. Muzsika a fülnek a beszédjük. Szépen hangsúlyozott, egyszerű, tiszta. Ősi kifejezéseket használnak, ösztönösen óvják kincsüket. Létkérdés ez nekik; addig maradnak magyarok az idegen közegben, amíg féltőn vigyázzák anyanyelvüket.

Ránk, magyarországiakra is vonatkozik ez. Nyelvében él a nemzet. Önök, pedagógusok, figyeljenek a fiatalokra. Feleltessék őket szóban, ne csak tesztek révén, s közben tanítsák meg őket a helyes beszédre.

Ahogy gondos, nyelvművelő tanáraik Önöket is elvezették ide, erre az anyanyelvi versenyre.

Jó munkát és sok sikert kívánok a versenyhez – és tanári pályájukhoz.