Kodály Zoltán:

A jó magyar kiejtésért

(Részletek)

 

A magyar kiejtés romlásáról

 

Kedves barátaim!

         (...)Sok éve annak, hogy a Csillag utcai Collegium első emeleti folyosóján, ahol tavasszal az udvar néhány fája kertet jelentett számunkra, sokszor beszélgetett egy kisebb csoport Gombocz körül. Alig pár évvel volt idősebb nálunk, de rendkívüli fölényét, bár sohasem éreztette, mindnyájan szívesen elismertük. Magyar  szakvezetőm volt, finnre, franciára, angolra tanított (micsoda fényűzés! Gombocz mint nyelvmester!). A nyelveket fonetikai alapon tanította, figyelmeztetett a hanglejtés sajátságaira minden nyelvben. Ő mutatott először külföldi könyvet, amelyben a hanglejtést kottával próbálták rögzíteni. (...) Együtt állapítottuk meg, hogy nálunk semmi beszédkultúra, semmi oktatás nincs, sőt a hangzó beszéd alaptörvényei sincsenek tisztázva. Mikor Lipcséből visszatért, Sieversről beszélt. Nemsokára megjelentek Sievers első írásai nyelvmelódiai kutatásairól. Amihez hasonlókat Gombocz buzdításai ellenére sem tudtam már végezni: más utakra terelt a sors, a hajlam.

         (Ámbár ha vesszük, az is egy neme a kísérleti fonetikának, ha az ember versek alá kottákat írogat, s megpróbálja a bennük rejlő melódiákat napvilágra hozni.)

         (...) Amennyire tudom, a nyelvhelyesség újabb irodalmában nem került még szóba valami, amit Gombocz előbb-utóbb bizonyosan szóvá tett volna: a kiejtés romlása.

         Bizonyos, hogy egy, nyelvben és stílusban kifogástalan szöveget magyartalanul is fel lehet olvasni. Vannak tehát a nyelvhelyességnek írásban nem rögzíthető, csak füllel felfogható elemei is. A nyelvnek nemcsak leírható része van kitéve romlásnak, hanem talán még inkább ez a jelekkel nem rögzíthető, csak hallható része. Az élőbeszéd azon elemei, amelyekre nézve az írásjelek határozott utasítást nem adnak, sokkal inkább vannak a beszélő vagy felolvasó önkényére bízva, mint az írásban rögzíthető elemek. Egyrészt, mert szabályai eddig sehol összegyűjtve nincsenek, másrészt, mert zenei elemekről lévén szó, nem mindenkiben van elegendő hallásbeli fejlettség, hogy egyáltalában észrevegye, megfigyelje és kövesse törvényszerűségüket. (...)

*

VESSÜNK GÁTAT KIEJTÉSÜNK ROMLÁSÁNAK!

         (...) Semmi sem jellemző annyira egy nyelvre, mint sajátos hangzása. Olyan ez, mint a virág illata, a bor zamata, a zománc, az opál tüze. Megismerni róla a nyelvet már messziről, mikor a szót még nem is értjük. Minden nyelvnek megvan a maga hangszíne, tempója, ritmusa, dallama, egyszóval zenéje. A magyarét egyre többen fújják hamisan. (...)

 

In: Kodály Zoltán: Visszatekintés 2. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Bónis Ferenc. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1974, 289�90; 291�2; 300.