Szigethy Gábor:

Lovag a ködben

(Részletek)

 

         (...) Miért, hogy még a barát is így fogalmazott a színész halála után: "Mindig jó ügyekért harcolt, majdnem mindig rossz eszközökkel." (...)

         Eszközei - goromba igazmondása? - túl sok ember önös érdekét sértették: ezért rosszak?         Meg kellene kérdezni egyszer a rókát, mi a véleménye a vadászfegyverekről.

         Latinovits Zoltán vállalta: "...összeférhetetlen vagyok. Mindazokkal szemben, akik nem értenek a szakmájukhoz, mégis gyakorolják, sőt vezető helyen gyakorolják, azokkal én nem tudok egyetérteni! Nem is fogok. Erre engem nem lehet rávenni."

         A tehetségtelenség, a hozzá nem értés, a hatalomhoz ragaszkodó önkény, az önérdekű basáskodás, színházban az óvatoskodó hivatalnokszemlélet, tehetségpusztító cinizmus, közöny leleplezése rossz eszköz? Gyilkost tetemre hívni bőn? Hiba? Felesleges? Mert meglehet: a kipellengérezett gyilkos újra gyilkol? És alighanem jobb a békesség?

         Latinovits Zoltán színész volt, a színházban akart rendet teremteni. Mindennapjai megtartó hite, álma: a magyar színházművészet remélt feltámadása. Harcolt, hadakozott, elbukott, felállt, megalázták, visszavágott. "Nem bántam meg semmit, igyekeztem szomorúságom fölött mindig egy darab kék eget tartani."

         (...) Akiket soha nem gyötört a mulasztások démona; akik hajnalban nem riadnak azzal a szívet markoló érzéssel: lesz-e erőm, hitem győzni a munkát, harcot, viaskodást a többiekért, hazámért ma és holnap és holnapután; akik a hetvenes évek lelassult, pénzszerzésre, gazdagodásra fogékony hétköznapjaiban soha nem gondoltak arra: születik-e szellemiekben gazdag holnapunk, s tettünk vajon eleget, megtettünk-e mindent, hogy holnap és holnapután hívságos gazdagságunk romjain majd ne szellemi szegénységünk,  eltékozolt erkölcseink  miatt kelljen  kormos  gyászéneket zokognunk; akik mindig a maguk érzékenységével, sértett önérzetével, jólétükkel, nyugalmukkal törődnek, apró hatalmuk tűzzel-vassal megvédésére figyelnek:

AKIKET SORSUNK HELYETT MINDIG CSAK A SORSUK IZGAT,

értették-e, értik-e éltében-holtában az igazmondó, halálba hullt, tébolyult színészkirályt, aki egy szál karddal nekivágott a ködnek?

         Győzött? Elbukott? Éltében-holtában megtőrik-e maguk mellett az életben maradottak a náluk különbet, hatalmasabbat?

         Fönt és lent, kint és bent, mi és ők. Magamban Pilinszky János tompa morajlású szavait morzsolom: Különös, hogy a tenger halhatatlan, holott minden hulláma végítélet.

 

In: Latinovits Zoltán: Emlékszem a röpülés boldogságára. Összegyőjtött írások. Szerk. az előszót és a jegyzeteket írta: Szigethy Gábor. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985, 16-9.