Ünnepi köszöntő

Elhangzott a pedagógusjelöltek Szép magyar beszéd versenyének nyíregyházi országos döntője megnyitóján, 1995. április 13-án (ld. EFF 16. 1995, 57-8).

Füzesi Magda

Az anyanyelv végvárában

"Gyalog szerettem volna jönni

a porral lepett füveken,

mezítláb, hogy frissen érezzem

ha felmelegszik a szülőföld

pora, mikor megérkezem."

Így éreztem, ezen a mai ünnepségen nekem is meg kell idéznem e csodálatos vidék költőjét, Váci Mihályt, hogy közöttünk legyen a Szép magyar beszéd versenye 23. országos döntőjén, itt, Nyíregyházán. Azon a tájon, amely bal oldala a Hazának, ahol ki láng volt, itt gyorsabban égett, s ahol forradalmak rügye volt minden zárt ököl. Váci Mihállyal kezdtem, Kovács Vilmossal folytatom.

"Ez hát a hon... ez irdatlan

hegyek közé szorult katlan.

S az út... kígyó vedlett bőre.

Hány népet vitt temetőre.

S hozott engem, ezer éve

Árpád török szava, vére

bélyegével homlokomon...

Szerzett ellen, vesztett rokon

átka hull rám, mint a rontás.

Perli-e még ezt a hont más?"

S ez utolsó sorral meg is érkeztünk a jelenbe. Nem, ezt a hont már nem perli senki. Ahonnan én jöttem, Kárpátaljáról, ott a kisebbségben élő magyarok tisztában vannak azzal, hogy sorsuk elvégeztetett, de semmi sem tisztáztatott, s éppen ezért megpróbálnak élni, ahogy lehet...

"A nyelvet, amely eleven, folyton változó és fejlődő folyamat, sohasem lehet véglegesen rendbe hozni, kisöpörni és fényesre kefélni, de annyit igenis elérhetünk, hogy az öntudat résen álljon és csöndben, rejtetten munkálkodjék" - írta Kosztolányi.

Örök igazság ez, amely különösen a kisebbségben élő értelmiségiek számára megszívlelendő, hiszen a periférián "Mint a legendák alvó daliái alusznak a legigazabb, legszebb magyar szavak". (Ady)

A svédországi, a kanadai, az ausztráliai magyarok többsége önként vállalta az anyanyelvi közösségből való kirekesztettség állapotát. A kisebbségbe szakadtak számára a sorsforduló kaloda, amelyből egyetlen kiút van: a kivándorlás. Vagy a beolvadás? Szerencsére Kárpátalján ez utóbbira kevés példa akad, sőt a vegyes házasságokban is mind többen ragaszkodnak a magyar mentalitáshoz. Mindemellett az anyanyelv végvárában munkálkodókra nem kis feladat hárul, hiszen a lelki sivársággal (amely a lehetetlen gazdasági helyzet egyenes következménye) együtt nő a nyelvi pongyolaság. Ráadásul a kisebbség nyelve mindig és mindenütt kedvezőtlen befolyásnak van kitéve. Az elmúlt évtizedekben Kárpátalján az orosz nyelv elsajátítása került előtérbe, természetesen az anyanyelv rovására. A két vagy többnyelvűség önmagában nagyon becsülendő dolog, de pozitív hatását csak akkor fejtheti ki, ha az idegen nyelvet nem az anyanyelv helyett használjuk. Pedig a kárpátaljai magyarság kétnyelvűsége ilyen. Az idegen (orosz vagy ukrán) nyelv kiszorítja az anyanyelvet a közélet fontosabb területeiről. így az lassan visszavonul, bezárkózik a magánhasználat körébe, ám ott sem mentesül az idegen hatásoktól.

Vári Fábián László költő Illyés Gyula fejfája előtt című versében így ír erről:

"Hazámtól távol,

Hozzád sírközelben

Tőled kérdezem,

mi végre hát?

S ha nem mondtad elégszer,

hiába mondtad, hogy ezerszer jaj

a nyelvehagyottnak,

mert biccen a szó már

a száj szögletén."

Az összmagyarság érdeke is, hogy a kisebbségben élő magyarok megőrizzék anyanyelvüket. Ehhez lennie kell egy szellemi központnak, amely a magyarság gondjait felvállalja. Ez a központ Magyarország, a határon kívül élő minden magyar szellemi hazája, s ez a tudat erőforrást és reményt jelent. Illyés Gyula beregszászi mellszobra talapzatán ott a költő hitvallása: "Legnagyobb bátorság a remény." Talán az itt jelenlevők többsége számára e mondatnak nincs akkora jelentősége, mint amilyennek egy kisebbségi magyar gondolja. De mi otthon, Beregszászban erőt merítünk belőle. Így vélem, a reménykedés bátorságára határon innen és túl mindannyiunknak szükségünk van. Éppen ezért ezt a gondolatot szeretném ajánlani e verseny elé.

Ismét csak Kosztolányit idézve: "Valamennyien a nyelv munkásai vagyunk. A nyelv a tudósnak ereklye, a költőnek, az írónak hangszer, a hírlapírónak fegyver." Azért vagyunk itt ma, hogy "ez az ereklye minél tisztább, hogy ez a hangszer minél zengőbb, hogy ez a fegyver minél fényesebb és élesebb legyen."

A Szép magyar beszéd versenye országos döntőjének ezúttal a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola adott otthont. Köszönet a rendezőknek a fáradozásért, a versenyzőknek a megmérettetéshez való bátorságért. Sokan vállalkoztak arra, hogy bizonyítsák: a nyelv az életet szolgálja. Nem hiába tartja a mondás: a nemzet sorsa nem a csatatéren dől el, hanem az iskolában. Hiszem, hogy a versenyző pedagógusjelöltek meghatározói lesznek e nemzet sorsa alakulásának.

Kívánom, hogy mindnyájan nyerjünk ezen a versenyen, a szép szó adjon hitet és erőt, hogy egyenes derékkal bírjuk a századvég ránk zúduló terheit.

In: Egyetemi Fonetikai Füzetek 16. 1995, 57-8.