Ünnepi köszöntő

Elhangzott a pedagógusjelöltek Szép magyar beszéd versenyének pécsi országos döntője megnyitóján, 1994-ben (ld. EFF 10. 1994, 60-2).

Tüskés Tibor

Rekviem Kórógyért

Kórógy Szlavóniában, a Drávától délre, Eszéktől mintegy 20 kilométer távolságra fekszik. Az 1873-ban megjelent A magyar korona helységnévtára ezeket az adatokat közli róla: Kórógy, Szerém vármegye, vukovári járás. 206 háza van, lakói magyarok, a lélekszám 1277. Református temploma van, határa 2442 katasztrális hold. A Révai Nagy Lexikona 1910-es adatokat tartalmaz. Eszerint a falut 1067 magyar lakja, valamennyien reformátusok.

Feltételezések szerint Kórógy avar vagy besenyő maradvány. Neve XIII. századi oklevelekben fordul elő először. A XVI. század első felében Sztárai Mihály működésének hatására református hitre tér. A magyar nyelvű egyházi anyakönyvezés 1754 óta folyamatos. Első templomát 1778-ban emelték. A presbiteriális gyűlés végzéseit magába foglaló könyvet 1817-ben kezdték el vezetni. Ilyesmit lehet benne olvasni: "1817. jún. 8-án Kudró Mihály és Varga Illés azért, hogy az első Lukó Zsuzsa nevű leányt félrevivén, ezen utóbbi strázsát állott, míg amazok titkosan egymást cirógatták, mind a két legény hat-hat pálcával, a leány pedig négy korbáccsal megintettek."

Kórógy századokon át magyar etnikai és nyelvi sziget egy idegen nyelvi környezetben. Sajátos helyzetének a földrajzi elzártság az oka. Vizek vették körül, a vasút mindvégig elkerülte, aszfaltozott út a legutóbbi időkig nem vezetett a faluba. Itt a közelmúlt időkig a Károli-Bibliát és Szenczi Molnár Albert zsoltárfordítását használták. A beszélt nyelv a XVI-XVII. századi nyelvállapotot őrizte meg.

Amikor a második világháború alatt a Drávaszöget Magyarországhoz csatolták, mivel a falu a Dráván túl fekszik, még ideiglenesen sem tartozott az anyaországhoz. Kórógyot századokon át idegen világ vette körül. Ennek ellenére itt az 1970-es években a nyelv- és a történettudomány, a népzenekutatás még gazdag és összegyűjtésre méltó anyagot talált. Penavin Olga a nyelvi és a történeti anyagot adta ki két könyvben (Szlavóniai-kórógyi szótár, Szlavóniai hétköznapok), Kiss Lajos a népzenei anyagot publikálta. Lőrincze Lajos halála előtt, a kórházi ágyon följegyezte: "Néhány évtizede emlékezetes napokat töltöttem ebben a szlavóniai magyar faluban."

A hetvenes években én is jártam Kórógyon, s írtam is róla. Jártam Sipos Mihály nagytiszteletű úr házában, ültem a kórógyi paplak öreg bútorai között, s kérdésemre - Ha hirtelen tőz ütne ki, mit mentene ki leghamarabb a szobából? - a nagytiszteletű úr azt válaszolta: "Mit is? Talán a szent edényeket és az iratokat..." A faluban akkor mintegy 900 ember élt, a nyolc osztályos általános iskolában nyolcvan gyerek tanult, s az iskolában az oktatás minden tantárgyból magyar nyelven folyt.

Kórógyon, ebben a kis, szórványmagyar közösségben a nyelv életének, teremtő erejének, eleven szellemének vigasztaló példájával találkoztam. Arra az iskolai szerszámra, amit mi golyóstollnak vagy örökírónak nevezünk (holott se golyó nincs benne, se örökké nem tart), a kórógyi gyerekek ezt a szót használták: száraztintás. Nyilván a mártogatós, a "nedvestintás" tolltól megkülönböztetésül. Ez a metafora, ez az új tárgynak nevet adó nyelvi lelemény a kórógyi gyerekeket éppúgy rokonította Ádámmal, az első emberrel, aki "minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott" a teremtés után, mint a modern költővel, az egysoros, sőt egyszavas verseket író Weöres Sándorral, aki ezeket a metaforákat vetette papírra: Szárnysötét, Tojáséj, Álomajtó, Sugárpehely, Páratövis, Jégfésű. A sorba beleillik a száraztintás is.

Kórógy 1991-ben elpusztult. Nem tudom, hogy a nagytiszteletű úr, amikor a háború tüze végigpusztított a falun, mit mentett ki a parókiáról. A templom, a falu házai romokban hevernek. Az emberek elmenekültek. A faluban ma nyolc-tíz magatehetetlen, testben és lélekben megrokkant - megrokkantott - magyar ember él. Nincs a faluban pap, aki kereszteljen vagy búcsúztasson. Ha meghalnak, egymást temetik el az emberek. Arról is hallottam, hogy akit itt megöltek, annak kést szúrtak a torkába. Talán azért, hogy ne maradjon a halálnak külső nyoma, talán azért, mert más nyelvet beszélt, mint aki a kés torkolatát fogta.

Kórógy magyar lakóinak száma százhúsz év alatt így változott: 1277, 1067, 900, 10.

Betelt Kölcsey keserű jóslata. "Más faj állott a kihúnyt helyére..."

Kórógy jelkép lett. A romló, pusztuló, erodálódó magyar nyelvnek beszélők közösségének a szimbóluma. Ne legyenek illúzióink. Fogy, csökken a szórványmagyarság száma, és apad az anyaország lakossága.

Az ausztriai magyar őslakosság fogyása előrevetíti a volt jugoszláviai magyarság fogyását, a szlavóniai és a bácskai magyarok számának csökkenése sejteti a szlovákiai és az erdélyi magyarság jövőjét. A jugoszláviai népszámláláskor a "nemzetisége" rovatba azt is be lehetett írni, hogy jugoszláv. Az ausztriai népszámlálási nyomtatványon nincs rovata az anyanyelvnek, csak a használt nyelv után érdeklődnek.

Apad az anyaország lakossága is, s erodálódik a nyelv idehaza is. Rontja sajtó (főképpen a végtelenül igénytelen vidéki újságírás) nyelve, rontja az a szemlélet, amely a nyelvet pusztán jelnek, csupán kommunikációs eszköznek tekinti, s nem vállalja a nyelv által hordozott történelmet és kultúrát. Ahogy valaki hazájában is élhet (kényszerülhet) emigrációba, az anyanyelv is kerülhet (szorulhat) az anyaországban kisebbségi létbe, például a német, majd az orosz nyelv kényszere után ma az angol nyelvi divatnak kiszolgáltatva. Lesznek-e holnap olvasói annak az írónak, aki a nemzet szót csak ebben a gúnyos szövegkörnyezetben tudja használni: "nemzetféltő szirénhangok"? S lehet-e nyelvben, alanyban és állítmányban gondolkodni, hogy ne lássuk a nyelvet hordozó nemzet

és nép sorsát is?

Lehet a jövőről beszélni reménykedve és kételkedve, optimistán és pesszimistán, derűlátással és keserűséggel. Zrínyitől Kölcseyn át Illyésig ismerjük a tragikus, fölzaklató szemlélet megnyilvánulásait és a vigasztaló, elzsongító, csillapító szavakat is. Gondolhatok arra, hogy már most is betolakodó, ék-népnek tekintenek bennünket, és a századok felőrlik a magyar etnikum és a magyar nyelv erejét. S gondolhatok arra is, hogy a tatárjárást, törökdúlást, két világháborút, idegen megszállásokat túlélt ez a nép, s minden baj és vész után Anteuszként állt talpra, megszülte tehetséges fiait, és bebizonyította életerejét.

Számomra Bartók példája a legvonzóbb. Egyik levelében írta:"...bizonyos, hogy egy évezred múlva, tízezer év múlva egész munkásságomnak nyoma se lesz, tán az egész magyar nép és magyar nyelv örökre feledésbe süllyedt." Ennek ellenére Bartók nem tette le a tollat, nem állította meg a metronómot, nem csapta le a zongora födelét, hanem megalkotta mőveit idehaza s idegenben is, amelyek ma és holnap egy nagy magyar zeneszerző tehetségét és a magyar szellem alkotóerejét hirdetik világszerte. Azaz Bartók megtette, amire lehetősége volt, amire belső, erkölcsi parancs szólította.

Körülbelül ennyi az, amit Kórógy példája, sorsa, elsiratása nyomán ma mondhatok. Mindenki tegye meg az anyanyelvért, a magyar nyelvet beszélők közösségéért, amit megtehet. Amit csak ő tehet meg. Amire lehetősége van, és amire erkölcsi parancs szólítja.

Hiszem, hogy a hazai felsőoktatási intézmények Kazinczy-versenye, a fiatalok erőfeszítése az anyanyelv ápolásáért ezt az ügyet szolgálja. Kívánom, hogy akik részt vesznek ebben a nemes vállalkozásban, kivétel nélkül gazdagodjanak, eredményt érjenek el, és a verseny - a fölkészülés és a szereplés - igaz és maradandó örömet szerezzen nekik.