Lator László

Ünnepi köszöntő

Elhangzott a pedagógusjelöltek Szép magyar beszéd versenyének szombathelyi országos döntője megnyitóján, 1993-ban (ld. EFF 8. 1993, 59-60).

Nincs nap, hogy valaki, illetékes vagy illetéktelen, okos szabályok tudója vagy kártékony nyelvi babonák megszállottja, meg ne húzná a vészharangot: romlik a nyelv, erős várunk omladozik. Pedig igazán van okunk szeretni: azt hisszük, sok mindenben erősebb, elevenebb, mint a nálánál nagyobb múltra tekintő, elvontságra, fogalmiságra alkalmasabb, pallérozottabb nyelvek, az újlatin nyelvek, az angol, a német. A magyar nem veszítette még el teljesen érzéki, megjelenítő természetét. Ezért jó magyar verset írni. Aztán ott vannak a gyakorító, a mozzanatos igéink, az annyi mindenre jó igekötők. És hogy a versnél maradjunk: kivételes nyelv a mienk. Fonetikai természete olyan, hogy mindent meg tudunk vele csinálni. Tudunk hangsúlyosan verselni meg időmértékesen, jobban tudjuk a nyugat-európai formákat, mint a nyugatiak, verhetetlenek vagyunk a rímelésben.

De a beszélt nyelv (az írott nemkülönben) csakugyan romlik. Pedig nincs még egy ország, ahol tudós nyelvészek, nyelvművész írók-költők annyit tettek, tesznek a nyelv épségéért-szépségéért, mint nálunk. Az első nagy francia-magyar szótár szerkesztője, Aurélien Sauvageot francia professzor, aki a magyarban csaknem olyan otthonos volt, mint a franciában, el is irigyelte a mi nyelvvédő mozgalmunkat, buzgalmunkat. Fájlalta, hogy az anglicizmusok fenyegette francia nyelvnek nincs olyan testőrsége, mint a magyarnak. (Zárójelben: ami a mai szókincset, a kereskedelmi, az ipari zsargont illeti, alighanem nálunk is az angolmajmolás ma a legerőszakosabban terjeszkedő rontás.)

Van, csakugyan van, aki védje a nyelvet, mégis mennyi minden sérti a fülünket! Szép, régi szavak kiszorulnak, színtelenebbek tolakodnak a helyükbe. Igekötőink megritkulnak, egyre több lesz a be meg a le. Egy-egy szó jelentése elhomályosul, kificamodik. (Mostanában a győzködik változtatta meg a természetét: összekeveredett a meggyőzzel, tárgyatlanból tárgyassá lett.) Elbizonytalanodik a nyelvérzék a tárgyas ragozásban is: kiteszik a tárgyat oda is, ahova nem kellene. Nem elég, hogy megszerzi a labdát és a bal sarokba rúgja, odateszik az azt szót is. Ingadoznak az igevonzatok, a rádióban többnyire nem valamiben, hanem valamiről állapodnak meg, nem valamin gondolkodnak, hanem valamiről. Hogy, s talán ez a legnagyobb baj, megzavarodik a magyarban olyan fontos, mert jótékonyan eligazító szórend, rossz helyre csúszik a mondathangsúly.

Hogy tisztátlanul ejtjük a szavakat, hogy az öregebbek nemcsak azt nem értik, hogy mit hadar a villamoson az ifjúság, hanem olykor azt se, mit mond a fiatal színész a színpadon. A nyelv egyszerre csak tele lett redukált hangokkal. Mintha megváltozott volna a szájüreg, az artikulációs bázis. Amilyen hányaveti a világhoz való viszonyunk, ugyanolyan hányaveti a róla való beszédünk. A rossz hangsúly miatt szótagok, félszavak tűnnek elő. Az is baj, hogy régen nemcsak nyelvművelőink voltak, Kazinczyéktól Aranyig, Kosztolányitól K. Halász Gyuláig és Lőrincze Lajosig. Voltak a nyelvnek ronthatatlan-kikezdhetetlen szigetei is. A vidék, a falvak, a még ép közösségek. A Vas megyei Nádasdon vagy a Bereg megyei Nagydobronyban, a csongrádi Tápén vagy az erdélyi Csíkszeredában egymástól tanultak az emberek beszélni. Ma többnyire a rádióból, a tévéből vagy legalábbis azokból is.

Különféle nyelvi szokások keresztezik, módosítják egymást. Az üdvösen maradi nyelvszokás jellegtelenné "korszerűsödik". Védjük hát a nyelvet! Védjük, de okosan, hogy úgy mondjam: egyezkedésre készen. Ne legyünk rosszkedvű puristák. Van, ami ellen amúgy sem lehet gátat építeni. Ami egyszer beépül a nyelv szervezetébe, annak ott a helye. Gyönyörű ősmagyarnak érzett szavaink olykor furcsa jövevények. A számszeri orosz, az ispiláng német, a tubarózsa latin jövevényszó. De milyen megejtően hozzáigazodtak a befogadóhoz! Vannak, lehetnek nyilvántartott germanizmusok, latinizmusok, russzizmusok, amelyek egyszer csak elvesztik idegenségüket.

Védjük hát a nyelvet tapintatosan. Mert ne felejtsük: a nyelv mégis csak a maga útját járja. Képzeljük csak el, hogy kétségbeeshetett az Árpád-kori nyelvvédő, mikor kezdett lekopni a tővéghangzó! Mikor a hodu utu helyett először mondta valaki, barbárul megcsonkítva a szavakat, hogy hadút. Mikor elkezdődött a nyíltabbá válás, mikor a purból por, a homuból hamu lett. Amikor eltűnt a mediopalatális zöngés spiráns. Vagy amikor először mondott valaki az érthető-etimologizálható szökcse helyett szöcskét, törpét a már amúgy is romlott töpre helyett! Hát még amikor a névutó először ragadt hozzá a szóhoz, mikor a hodu utu reá helyett először mondtak hadutrát. Mikor a halál nekiből halálnek, aztán meg halálnak lett!

Szentigaz: a nyelv romlik, szegényedik. De jobbul, gazdagodik is. S ha már itt, épp itt vagyunk, hadd mondjam: beszéljünk szépen, értelmesen, tagoltan. Adjuk vissza a szavaknak a testüket. Gondolkozzunk tisztán, pontosan, s könnyebb lesz tisztán, pontosan beszélni. És tanuljunk, tanítsunk, tudjunk, mondjunk verseket. Jó verseket, persze. Mert ami az emlékezetünkben él, beszélni is megtanít.