Cs. Szabó László:

Őszi napok Patakon

(Részletek)

 

(...) Lelkem stratégiája háromfelől kerítette be Patakot; a Szamosvölgyből, Debrecenből s a Hernádvölgyön át nyomult feléje hosszú évek óta. El is esett puskalövés nélkül ilyen jó hadásznak. "Európa szívében vagyok!  - gondoltam megkönnyebbülve a holdfényes kollégiumudvar közepén, s "de jó itthon!  - gondoltam aztán az angol internátus folyosóin. Itthon, ebben az örök énekszóban.

         Mert Patak éneklő város. Ahogy a szép orosz mesében a decemberi folyó felett megfagyott hangok zsibongva felolvadnak az első tavaszi széltől, úgy olvad fel hosszú-hosszú hallgatás, sőt elhallgattatás után rossz századoknak a mi ajkunkra is illő panasza és megbékülése: búcsúztató és zsoltár, bujdosó ének és könyörgés a kicsi diáktorokban. Így látszik, semmi se hal meg, ami egyszer tökéletes volt. Ami egyszer már tökéletesen kifejezett egy szívet s e szívet a bűnökből a jogos büntető, az egy jogos büntető dicséretére fölemelte, ami egyszer megtalálta a kegyelmet, az az ének, az a vers, az az ige, az a szó nem veszhet el többé egészen. Ébred már tetszhalott ágyáról az ének, megint énekel a diák, s az egész város énekel utána, s jól énekel, egy holdas vasárnap éjszaka minden pataki utca jól vizsgázott énektanból: Pataknak kitűnő a hallása. Már pedig az igazi műveltség mindig muzikális. Botfülű ember lehet rettenetesen tanult, de a lelke műveletlen. (...)

         Szállok fel-alá a pataki tornyokban, mint valami lelkes, érző vödör, amely nem alul telik meg, a fenéken, hanem fönn, a tetőn. Megtelik barna tokaji tájjal, bársonyos alkonyi Bodrogvölggyel, amelyen lassan végigperegnek október könnyei s megtelik a szép hegyek ormán körbeszaladó országhatárokkal. Patak határváros, mint az ország túlsó szélén Szombathely, ahol éppen ilyen jól, ilyen otthon s ilyen biztonságban éreztem magamat. "Csak hét kilométerre a határtól. De hétszáz kilométer mélyen a magyar szívekben" - írtam akkor Szombathelyről s mondom most magamban Patakról a határlátó tornyaiban. Egész Magyarországnak határvárosnak kéne lennie, csupa szellemi végvárnak, félelem nélküli, okos veszélyérzettel s testvériséggel eltelve. Maradt-e még nekünk egy talpalatnyi üres hely szlávok és germánok közt, már nem is népek, de egész világrészek keresztútján? Nem tudom, de nem is ez a fontos. Az a fontos, hogy ne félj. Mert a félelem a legbiztosabb önítélet, amely mindig a bírák elé vág. S bíró és ítélet úgyis van elég a világon, s az igaz ember oly kevés!

         Lemenőben körültapogatom az öreg harangot: Öreg Rákóczi György ajándékát. S mint Tamás ujja a Krisztus bordái közé, egy helyen az én ujjam is beleakad egy érdes gödörbe a harang belsejében. Aknaszilánk tépte föl. Patakot is ostromolták; ennek a toronynak s benne a százados harangnak is részt kellett vennie az elmebajos végső ellenállásban. (...)

         Ködös az alkony a Bodrog-völgyben. (...) Még egy forduló s felbukkan a kollégium nagy kettős teteje. Szeretném feldobni a kalapomat: "Európa szívében vagyok!  (...)

 

Válasz 1946. december, 228-9.