Elhangzott a pedagógusjelöltek Szép magyar beszéd versenyének sárospataki országos döntője megnyitóján, 1991-ben (ld. EFF 4. 1991, 59-61).

Gál Sándor:

Ünnepi köszöntő

Részlet Pachman Péter elmondásában.

Van három szavunk, amely meghatározza létezésünk teljességét. Az első az anyaöl, a második az anyaföld, a harmadik pedig az anyanyelv. Az első az életet adó, az életre nevelő, a második létezésünk, sorsunk, munkánk, sikereink és kudarcaink színtere, s majdani nyugvóhelyünk is. És ami e kettőt egybefogja - a harmadik - az az anyanyelv. Hogy nyelvünk létezésünk hármas egységét az anya szavunkkal kapcsolta egybe, az nem csak azt jelenti, hogy e három fogalom milyen mértékben meghatározója életünknek, de egyúttal a nyelv, a magyar nyelv sűrítő erejét és képességét is fölragyogtatja.

Aki életét egynyelvű közegben éli, az az ilyen természetes jelenségre aligha is figyel, hiszen, amiként a ránk nehezedő légoszlop súlyát sem érzékeljük, olyképpen nem érzékeljük egy-egy fogalmunk ólomsúlyát sem. Holott ezek a bennünk és általunk meglévő metafora-nehezékek ugyanúgy jelen vannak tudatunk légterében, ahogy az imént említett súlyos légoszlopok is.

Mindezt azzal a tudással és tapasztalattal mondhatom, amelyre az elmúlt évtizedek két- vagy többnyelvű hétköznapjai figyelmeztettek, s nem is akármilyen erővel. Mert másként éli meg - ha megéli egyáltalán - az édesanyanyelv élményét, annak felismert, sejtett szépségeit, aki úgy él benne, hogy sem korholást, sem dicséretet nem kap érte, mint az, akinek e szépségekért nap mint nap meg kell küzdenie. Ám akinek a sorsa így alakult - s van néhány millió ilyen e kies Kárpát-medencében - az más mértékkel mér, annak más a viszonya a kimondott szóhoz, ha hely és mód nyílik a hangos megnyilatkozásra. Aki így, ilyen körülmények között éli meg magyarságát, s egyben anyanyelvét, az a kimondott szóra jobban ügyel, s óvja, mert egyebe sincs a valahová tartozás bizonyítására.

Személyes sorsot, személyes élményt mondhatok, a magamét. Az a közösség, amelybe beleszülettem, színmagyar közösség volt, az ma is. Emberi és nyelvi tudatomnak ez a közösség a forrásvidéke. De nem csak képletesen, a valóságban is megvolt ez a forrás. Kiskútnak nevezték, szent forrás lehetett egykor, s a vize, a forrás törvénye szerint mai is felbuzog, tisztán, akárcsak évszázadokkal ezelőtt. Eköré a forrás köré nőtt a falu, az ős-Duna partján, eköré nőtt egy falu közössége, amely a szomszéd településektől nem csak vallásban, de még nyelvében is különbözött egykor. Ma már alig!

Apró kölyök koromban, ha a kertben jártam, s észrevettem, hogy kékül a gömbölyűszilva, így jelentettem az esemény anyámnak: "Ídesanyám, írik a szilva." S ha a kemencéből anyám kiszedte a frissen sült kenyereket, azt kérdezte: "Kő-e kenyír?" Erre én azt válaszoltam, hogy: "Kő!" Ha pedig Varga Gyuri bácsi, akinek két ujját lenyisszantotta a cirkula, rám szólt, hogy: "No, gyerek...", akkor ez a "no, gyerek" legalább kétszázfélét jelenthetett. Azt, hogy álljak az ökrök elé, hogy hozzam ki az istállóból a vasvillát, esetleg, hogy szélesebbre tartsam a zsák száját, de jelenthette azt is, hogy szedhetek egy zseb búzáskörtét az ól melletti körtefáról... És én mindig tudtam, hogy mi a teendőm!

Egyetlen szóban-mondatban elfért ezerféle jelentésréteg, amelyet a szem és a fül bontott szét aszerint, hogy hová esett a hangsúly, hogy merre mozdult a kéz, a fej, hogy mit mutatott a beszélő szemrebbenése. Talán a szükség kovácsolta törvénnyé, hogy a lehető legkevesebb szóval a lehető legtöbb fogalmazódjék meg. Voltak, s még ma is élnek ebben a nyelvi ősközösségben olyan megnyilatkozások, amelyeknek az alakja állandó, s értelmezését az adott esemény (cselekmény) látványa tette (teszi) mindig mássá.

Az +ízés  és +ózás  - játszanivalóan szép: ízes ízés! - adta, s adja a zenéjét ennek a nyelvnek, az imént elmondottak pedig a tömörséget hozzá. S a képiséget, a tárgyak tiszteletét. Ezt tanultam meg anélkül, hogy szépségéről, különösségéről, ízéről, zenéjéről valamit is sejtettem volna. Benne nőttem, természetes tulajdonommá vált, s ma is a legszebb zenéjő szavunknak ezt a szót tartom: ídesanyám. így, hosszú í-vel. Mert igazán csak így +szíp . Erről a forrásvidékről származik mindaz, amit nem lehet megtanulni iskolában, könyvekből - senkitől ezen a világon. Édesanya kell hozzá, azazhogy: ídesanyám!

Mindazt, amit az imént sajátos nyelvi közösségnek neveztem, s amely, akár a levegő, természetes elemként takart be, vagy élt bennem, vagy: én benne - akkor kezdték az első rontások érni, amikor a rendszerével kellett volna megismerkednem. Nem a kisgyermek, s nem a felnőtt bűne, hogy iskolapadban ezzel nem találkozhatott. A szlovák iskolában, ahova a sorsunk kényszerített, minden szót el tudtam olvasni, de az olvasottakból semmit sem értettem. Nem hiszem, hogy kisgyermeket érhet ennél tragikusabb nyelvi élmény. Máig él bennem, s ma is borzongok, ha visszagondolok azokra a napokra-évekre.

Azóta vallom, hogy a nyelvi kiszolgáltatottság minden kiszolgáltatottság mélypontját jelenti. Mert a politikai s társadalmi kiszolgáltatottságot úgy-ahogy elviseli az ember, idővel hozzáedződik, megtalálja a védekezés módját, de a nyelvi kiszolgáltatottságot semmilyen királyi oldat nem oldja fel.

Anyanyelvemet ért rontások közül mégsem ez volt a legnagyobb, hanem az, ami ebből következett: a nyelvi bizonytalanság. Közel tíz évem ment rá, hogy ezt a rontást legyőzzem magamban, bár a bizonytalanság még ma is kísért. Csakhogy ma már tudom: nem a szabályok éltetik a nyelvet, de az élő nyelv formálja önmaga szabályait. Vagyis megújul, megszüli önmagát, akár az idő. Visszafordul, hogy előbbre jusson.

A rontások után nekem is vissza kellett fordulnom -- szerencsére alig lépésnyi volt az út -- a forráshoz, hogy megmeneküljek, s hogy megmentsem azt a nyelvet, amely úgy szelídíti egymáshoz a képeket, metaforákat, olyan tiszta és természetes biztonsággal, ahogy a szél a fák lombját nyáridőben.

Vissza kellett fordulnom sárfalrakó nagyapám ritkán nyíló, kurta mondataihoz, anyám meséihez, ma is megszólaló dalaihoz, történeteihez, apám kemény káromkodásaihoz, s a tárgyakhoz is, amelyek azt az otthoni világot körülhatárolták és körülhatárolják.

A másodszor birtokba vett nyelvi és tárgyi világ visszaállította bennem a hitet, hogy anyanyelvünk erejével minden szellemi érték birtokba vehető és tovább adható, hogy benne és általa megújulhatunk és felemelkedhetünk.

Szívemben a várakozás örömével kívánom a pódiumra lépőknek - s általuk valahányunknak - a megújulást és felemelkedést.