12. Egyetemi Anyanyelvi Napok

 

Versmondó verseny

a 12. Egyetemi Anyanyelvi Napokon

 

Eisemann György

 

A 2002. évi Egyetemi Anyanyelvi Napoknak hagyományosan az egyik legnagyobb érdeklõdéssel kísért rendezvénye a versmondók találkozója. Az idei kötelezõ mû (Ady Endre Torony az éjszakában címû 1914-es költeménye) elõadása sokadszor vetette fel a középgenerációhoz tartozó zsûritagok által is megfogalmazott kérdést: mennyiben él eleven tradícióként az egyetemi pályájukat folytató diákok irodalmi ízlésében a 20. század elején alkotó költõ, a magyar lírai kánon egyik legjelentõsebb alakja? Úgy tûnik, mintha nem játszana túl fontos szerepet a mai bölcsész- és tanárjelöltek olvasmányai között Ady Endre szövegvilága. Mintha az a nyelvi újítás, poétikai “forradalom”, mely – persze nem kizárólagosan, de igen nagymértékben – az õ nevéhez is kötõdik a hazai modernitás kialakulásában, s melyet – több-kevesebb joggal – szimbolizmusnak is neveznek, jórészt elvesztette volna hatékonyságát a 21. század elejének fiatal közönsége számára. Ennek csak egyik oka lehet a posztmodern ízlés kialakulása, hiszen az Ady-líra igen izgalmas módon lehet posztmodern horizonton “újrafelfedezhetõ”. Ezért valószínû, hogy az idegenség érzete sokaknál épp abból ered, hogy õk bizonyos korábbi olvasói stratégiával közelítenek Ady költészetéhez, és ez kihat a versek elõadására is. A Torony az éjszakában korszerû befogadásának és elõadásának feltehetõen szakítania kell a “tájleírás”, a természetfestés elvárásaként meghatározott tradícióval, s a többértelmûség, a jelentések többféle konnotációjának érzékeltetése felé érdemes tágítani a versszerkezet “szimbolikus” összefüggéseit. Azaz nem csak egy bizonyos tartalom “sejtetése”, hanem a jelentések vibráló sokoldalúsága irányába. Csak röviden utalok pl. egy feltûnõ verstani megoldásra: a strófák közepén elhelyezett pirrichius mind a korábbi sorok értelemképzésére reflektál (olykor a késleltetett mondatrész ritmusaként utal vissza rájuk), mind pedig az elõretekintõ várakozás perspektíváját nyitja fel. E benyomást erõsíti, hogy a versszakok egy-egy mondatból állnak. Újabb – és immár az Ady-líra legkiemelkedõbb megoldásainak színvonalán elhelyezhetõ – poétikai jelenségként emelhetõ ki a megszemélyesítés és a dezantropomorfizáció alakzatainak hallatlan szuggesztív szembesítése. Az “aggódva” kibámuló, híreket váró, néma torony pl. vérrel meszelt, csillogó tárgyként is elénk kerül, míg a mennyei, bölcs omnibuszként döcögõ Hold mint a sok tornyot látott, nem riadó figura is megjelenik. Az ember nélkülivé váló világ e két motívumot összekötõ víziója így válik paradox módon éppen embert nélkülözõ mivoltában megszemélyesítetté: S a világ / Holdfényes torony-romok fölött / Mégis megbékül.

Nyilvánvaló persze, hogy inkább a szabadon választott költemények elõadásakor hozza mindenki a saját formáját. Számos emlékezetes, színvonalas produkcióval, egyéni-érdekes megoldással, intenzív pillanattal találkozhattunk – mindazzal, ami az élõbeszéd mûvésziségének hasonlíthatatlan varázsa. Magától értetõdik, hogy az elõadók olyan szöveg mellett döntenek, mely közel áll hozzájuk, melyben valamilyen módon – talán személyesen is – érdekeltek. E szempontból nem meglepõ, hogy fõleg 20. századi alkotásokból merítettek (egyedül a mára kevéssé ismert, egykoron viszont hallatlanul népszerû Ábrányi Emil egyik költeményének felidézése okozhatott meglepetést). A többség természetesen a kánon centrumába tartozó életmûvek egy-egy versét mondta el – Ady Endrétõl és Babits Mihálytól Nemes Nagy Ágnesen és Pilinszky Jánoson át, Szilágyi Domokosig és Petri Györgyig sorolhatók a szerzõk nevei. Váratlan eseményt e téren egyedül Reményik Sándor mûveinek többszöri elõfordulása nyújthatott. Három versével (Kegyelem, Mindhalálig, Istenarc) ezen a délutánon õ volt a “csúcstartó” s ennek nyilván csak egyik oka költeményeinek az utóbbi másfél évtizedben egyre gyarapodó számú kiadása. Ha a fentebb említett érdekeltség okaira kérdeznénk, valószínûleg nem tévednénk nagyot, ha a Reményik-versek újromantikus-monologizáló dikciójára, patetikus modalitására, vallomásos karakterére hivatkoznánk válaszul, hiszen ilyen következtetés levonására jogosítanak a választott szövegek (sõt, számos egyéb, más szerzõtõl való, hasonlóképp jellemezhetõ vers elhangzása is megerõsíti e vélekedést.) Persze ez a válasz akár rendkívül meglepõ is lehet, hiszen már a modernség második hulláma is elfordult az ekként funkcionáló versnyelvtõl, nem is beszélve a posztmondernitás iróniájáról. Ugyanakkor látni kell, hogy a magyar irodalom recepciótörténetébõl a második világháborút követõ évtizedekben – közismert okok miatt – szinte teljesen kiszorult a meditatív (“önmegszólító”, “létösszegzõ”) lírának egy fontos vonulata. Az a verstípus, melynek beszélõje valamilyen közösség (nemzet, vallás) részeként interpretálja magát, ám ezt nem pusztán ideologikusan megfogalmazott hovatartozásként, hanem bizonyos mûfaji hagyományok újramegszólaltatása mentén képes artikulálni. (Ha nem is olyan színvonalon, mint ahogy a késõmodernség, a húszas-harmincas évek magyar lírájában ez megfigyelhetõ Babits Mihálytól József Attiláig.) Ahogy Mindhalálig c. versében írja: “Mi ez? Szokás, nyelv vagy történelem, / E szó: Szeretlek mindhalálig!” (Kiemelés tõlem – E. Gy.) Reményik versei talán azért képesek az újdonság erejével hatni, éppen azért hívhatják ki az “újrafelfedezés” tapasztalatát, mert nem tapad hozzájuk a vonatkozó témák beidegzõdött értelmezéseinek visszahúzó ereje. Nincs kizárva, hogy sokak számára ezen a nyomvonalon vezethet majd út József Attila vagy akár Ady Endre bizonyos verseinek korszerû olvasatához. Mindenesetre meggondolkodtató és tanulságos volt e jelenség a zsûri számára, jelezvén az irodalom hatástörténetének egy újabb, ezúttal is elõre kiszámíthatatlan állomását.

Végül hadd illesse köszönet a versmondókat, akik a magyar nyelv és irodalom iránti elkötelezettségüket a versenyen való részvétellel kifejezték, s a közönség számára a hasonló találkozások élményét ebben az évben újra felidézték.