A 60. szép magyar beszéd verseny

kötelező szövege

 

KABOS GYULA:

SZOMSZÉDOM, A VÖRÖS...

Csuda érdekes lakásom van most. Az én nappali szobám és a szemben levő lakás nappali szobája közt, van vagy egy yardnyi távolság.

Nem természetem, hogy kíváncsiskodjam, vagy pláne kilessem más ember "my house – my castle" titkait, de – nem akarok esküdni, mert az csúnya dolog, – de esküszöm, nem tudtam kikerülni.

Ha ebédelek és ők is ebédelnek, majdnem az ő csuszpájzukból merítek, ők viszont állandóan átkérik az én sótartómat. A bútorunk is olyan egyforma, még az elhelyezése is, hogy félek egyszer náluk fekszem le.

Szomszédom egy hirtelenszőke, majdnem albino, helyesebben egy platina-szőke, kimondottan északi típusú ember, a felesége észbontóan fekete, a fiuk kínosan vörös. Az ember túlszőke, az asszony túlfekete, de, hogy a természet miből keverte azt a vöröset, ami a fiú fején izzott vagy lángolt, azt érdemes volna tanulmányozni.

Hát ez a vörös fiú, ez fekszik nagyon a begyemben. A férfi okay, az asszonnyal is megvagyunk, – bár amilyen csinos, lehetnék vele jobban is, de a vörös...!

Arról nem is beszélek, hogy egész nap nyelvet öltött rám. Ebben volt egy kis öröm is néha, mert ha láttam, hogy fehér és lepedékes, tudtam, hogy másnap ágyban lesz és így lesz egy kis nyugalmam.

Volt egy nagyon kedves játéka, mindent bedobált az ablakomon. Volt abban különböző variáció, de még a legegyszerűbbért is fizettem valakinek, hogy távolítsa el.

Többször biztattam az apját, hogy kenjen le neki egyet-kettőt. Magyaráztam neki, hogy a gyerek lelkületére milyen tanító hatással van egy jól elhelyezett pofon. Remek példákat hoztam fel a történelemből, irodalomból, tudományból, hogy milyen csudálatos metamorfozison ment keresztül napi egy-két pofon után, egy-egy olyan nagyság, akiből pofonok nélkül csak rút szibarita váz lett volna.

Minden biztatásomra, csak ennyit felelt:

– "Egy amerikai nem ver egy gyereket!"

Felhoztam Bonapartet, hogyha az öreg Napoleon nem vágta volna néhányszor napjában pofon, maximum, ha a főhadnagyságig vitte volna. Stephenson, egy alapos elkenés után már árulta a vasútjegyeket.

– "Egy amerikai nem ver egy gyereket!"

Elmondtam, hogy Wagner képtelen volt elkészülni a "Tannhauserrel", amit mint házifeladatot kapott, – míg a mamája az öreg Wagner néni majdnem kitépte a fülét. Erre a gondolatra úgy meggyönyörödtem, hogy gyorsan hozzátettem: "A finálénál, még a papája, az öreg Wagner bácsi meg is rúgta néhányszor. Pedig a finale nem is volt feladva aznapra."

– "Egy amerikai nem ver egy gyereket!"

Lemondóan fordultam az ablaktól, hogy csomagoljak és hurcolkodjam, mikor éktelen csörömpölést hallottam. Hát a vörös lerántotta az egész vacsorát, abroszostól az asztalról.

Az apa ebben a pillanatban felugrott és egy borzalmas pofont mért le a vörösnek.

Mikor meglátta, hogy nézem, odajött az ablakhoz, mentegetőzve széttárta a karjait:

– "Uram, – svéd is vagyok!"

 

In: Kabos Gyula (1987–1941). Születésének századik évfordulójára. Felelős szerk. Erdélyi Z. Ágnes. Magyar Filmintézet, Budapest, 1987, 330–1.