Az 54. szép magyar beszéd verseny

kötelező szövege

 

 

OTTLIK GÉZA:

TÖRTÉNELEM

"S mi volt még?" ─ kérdezte az író, és meg is felelt rá: "Hó. Sok hó." Bólogatott, tűnődve. Arról folyt a beszélgetés, hogy miként éltek az emberek, milyen lehetett a pásztorok, nemesek, városlakók mindennapja a harmincéves háború idején. Milyen lehetett egy ember élete Napóleon korában? A katona csatázott, a kancellár cselt szőtt; de amiről a történelemkönyv hallgat, mit csináltak az emberek? Mondjuk, egy ulmi könyvkereskedő? Vagy egy milánói diák, egy toulouse-i hentes? Megtudhatjuk-e ezt?

"Ha százötven év múlva ─ mondta az író ─ ükunokám magolni fogja ezt a mai háborút, történelmi leckéje alapján ne igyekezzék majd elképzelni a mi életünket, mert siralmasan keveset tudhat meg ilyen módon a valóságról. Igen, ez tanács. Egyenesen a történelem számára mondom. Történelmi tény például, hogy 1942 júniusában foggyökérgyulladásom volt. Hogy mostanában újra Rilke verseit olvasom. S mi volt még? Mi volt még ezekben a háborús esztendőkben, ami fontos, lényeges, mélységes élmény, ami az életem titkos tartalma, legvégső valósága? Például: sok hó is volt."

"Ezeken a teleken folyton havazott, erre emlékezem. Két éve, vagy három? ─ olyan hóvihar söpörte végig a várost, amilyen talán százötven évig sem jön megint. Este nyolckor, emlékszem, dülöngélve haladtunk a villamosmegálló felé. A szél csitult, de a havazás nem lankadt. A Széna tér olyan elhagyatott volt, hogy a szívünk izgatottan kezdett verni ettől a látványtól. Kerestük a síneket. Sehol egy lélek. De hát mi történt? Hol vannak az emberek? Végre feltűnt egy hóeke, mögötte ─ lépésben ─ a villamoskocsi. A Vérmezőnél leszálltunk, félóra múlva. Térdig süppedtünk a puha hóban, ebben a porcukros tejszínhabban, mely hullámos takarót borított a városra, lefedte mindenestől. Társnőm elesett. Fel akartam segíteni, én is térdre buktam. Orrom, fülem, kezem, lábam már nem fájt a hidegtől, már érzéketlenné váltak. De csak oldalogva tudtunk haladni az autóbuszmegálló felé a szél, a hófúvás miatt. Most már nemcsak embert, járművet sem láttunk sehol. Hátha nem is járnak az autóbuszok? ─ vetette fel társnőm. Akkor itt pusztulunk el a Vérmező sarkán, feleltem; de a tréfa, mire kimondtam, megfagyott. A méteres hó szakadékai közt, az erősödő viharban lehetetlennek látszott tíz lépést is megtenni, nemhogy újabb kétszázat. Tehát megértük azt, hogy a Krisztinavárosban, este nyolckor pánik fogott el bennünket. Komoly halálfélelmet éreztünk ebben a csodálatos hósivatagban. Egymásra néztünk. Egyszeriben elfeledtem délutáni kelletlenségemet, savós kedvemet. Társnőm szívében semmivé lett egy idegen érzés, amely az imént még döntőnek tűnt előtte. Nevettünk. Ugrálni kezdtünk fél lábon. Ujjongó boldogság öntött el ─ a hótól, a haláltól, az élettől. Azután megjött az autóbusz."

"Tehát ez történt például ebben a háborúban, amiről a történetírók nem fognak tudni: hogy télen esett a hó" ─ mondta az író.

In: Ottlik Géza: Próza. Magvető, Budapest, 1980, 75─6.