12. Egyetemi Anyanyelvi Napok

 

A 61. SZÉP MAGYAR BESZÉD VERSENY

AZ EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEMEN

 

Kálmánné Bors Irén

 

 Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 61-edszer került sor a Szép magyar beszéd versenyre. A Fonetika Tanszék ismét meglepte az egyetem szinte minden karát képviselő 28 hallgatót a kötelező szöveg megválasztásával. Ezúttal egy Krúdy Gyula-részletet választottak – Búcsúfia. Az ódonság városából—, egy olyan szöveget, amely szokásosan, első olvasásra könnyűnek látszik, titkait csupán az elmélyültebb tanulmányozás során fedi fel.

Szindbáddal Óbudán találkozunk; egy tyúkszemvágóné operálja éppen a lábát. Az igazi krúdys hangulat, a némi frivolságtól sem mentes, fel-felvillanó humor visszaadása most sem volt könnyű feladat. A túlnyomó részben elfogadható szövegtolmácsolások két szélső határán e humor teljes meg nem értéséből fakadó monoton, unalmas felolvasással, illetve a sajátos atmoszférát és írói közlésmódot nem érzékelő harsány túljátszással találkozhattunk.

Minden összefoglalónkban igyekszünk hangsúlyozni, hogy először mindig meg kell érteni az olvasottakat, ki kell bontani önmagunk számára a mélyebb szövegtartalmat, és csak ezután kerülhet sor a meghangosításra, az értő, értető felolvasásra. Érdemes azt is megfigyelni, hogyan tagolódik a szöveg kisebb, jobban összetartozó részekre, hiszen ezeket az egységeket a tolmácsoláskor is szorosabban egyben kell tartani. A Krúdy-szöveg jól elkülönülő szerkezeti részekből építkezik: ténymegállapítás és problémafelvetés, helyzetkép a lesántult öregasszonyokról, helyzetkép a kőfuvarosokról (e rész végén a két téma összekapcsolódása), operáció, végül az egész eddigi történet „aktualizálása” Szinbád szerelmi kalandjának felvillantásával s ezzel a szövegrészlet lezárása. A szöveg első része leíró jellegű, tehát tempója egyenletesen lassúbb. Csak a teljes szöveg ismeretében láthatjuk, hogy szinte minden bekezdés előkészíti a mozgalmasabb, párbeszédre épülő második részt. Az utalások a hajdanvolt „táncos, lelkes, szerelmes„léptű asszonyokra, az őket kísérő férfiakra, a kőfuvarosok és tyúkszemvágónék házasságára – mind-mind előkészítik Szinbád történetét. E második rész főszereplője azonban kétségkívül a tyúkszemvágóné; jókedvű, sokat tudó és sejtető beszédét, humorát, életvidám alakját nem könnyű túlzások nélkül, mégis plasztikusan megrajzolni az élőbeszéd eszközeivel. A megjelenítés elfogadható, nem harsány módja itt a mérsékelt tempónövelés, a világosabb, élénkebb hangszín, a visszafogott humor némi büszkeséggel és méltósággal keverve. A párbeszédek tolmácsolásakor mindig kiemelt figyelmet kell fordítani a kapcsoló mondatokból kiolvasható információkra: dalolva vágta le, mondta a vidor tyúkszemvágóné, dédelgetve ejtve ki a szót, a fogadalmat átvette.

 

Szokás szerint szóljunk néhány szót a versenyzőkről, a kötelező szöveg tolmácsolásának általánosítható tanulságairól, a választott szövegekről és előadásukról.

A versenyzők többségének beszéde tiszta, hangképzése pontos, tempója megfelelő. Néhány esetben találkoztunk már-már a hadarás határát súroló gyorsbeszédűséggel, s hosszú évek óta először a túl lassú beszéd esetével is.

A pontatlanul ejtett hangok listáját most is a magánhangzók vezetik (időtartam pl. Krúdy, búcsúfia, csikók, ifjú, esztendő, masszírozónők, gyógyítás, búcsúzott), egy-két versenyző beszédében feltűnő volt az ajakműködés szerinti oppozíció pontatlan érzékeltetése (főképp az [O a:] hangok képzésekor, a túl lapos réssel képzett [e e:] hangok esetében), ezután következnek a mássalhangzók időtartambeli (asszony, lassan, illő, lábujj, Kiscelli, csillapítani, honnan) és képzésbeli hibái (főképp a susogó és sziszegő hangok bizonytalan, sokszor renyhe képzése).

Sok a javítanivaló a szöveg összetartozó egységeinek egybetartása tekintetében. Típushiba a széttördelt szövegmondás. Sokszor elmondtuk, hogy az élő beszédnek más a hangstruktúrája, mint az írott változaté; nem helyes az írásjeleket precízen követve felolvasni egy szöveget. Máshol kell szünetet tartani, óvatosan kell bánni a dallam nyitásával (a magyar beszéd dallama alapvetően ereszkedő jellegű), nagy gonddal kell megválasztani egy-egy szólam főhangsúlyát. Versenyzőink – egyébként a köz- és sajnos egyre gyakrabban a hivatásos megszólalók beszédmódjának megfelelően – egyre ritkábban élnek a tempó- és hangmagasságváltás eszközével; pedig ezekkel lehet a legjobban úgy kiemelni, súlyozni, hogy közben az összetartozó részek egységét nem bontjuk meg.

Voltak olyan szövegrészletek, amelyekkel a versenyzők többsége nem tudott mit kezdeni. „Ők a sánták táncmesterei a kövezőkkel együtt. Illő, hogy csinos bajuszuk legyen, ha már megnyomorítják a világot” – ezt nem kell sem dühösen, sem felháborodva mondani, inkább humorral, kevés gúnnyal. Szindbád kérdései: „Ki az ura?”, „Tehát a maga ura miatt sántikál mindenki Óbudán?” nem számonkérőek, felelősségre vonóak, inkább közömbösek, esetleg a második tréfás, kissé incselkedő.

A tyúkszemvágóné megismételt mondata: „Az én uram kövező” az előzményekből adódóan méltóságteljes, a helyzetét némi büszkeséggel nyugtázó asszony válasza. Másik kijelentése „nála nélkül nem tudnék élni” nem szerelmi vallomás, hanem puszta ténymegállapítás. E részletek is a szövegen átsugárzó különös humor forrásai.

A jól elhelyezett hangsúlyok a szövegértés fokának elsődleges tükrözői, illetve a szövegértetés legfontosabb eszközei. Egy olyan szöveg tolmácsolásakor, amelyben –mint már volt róla szó— kiemelten fontosak az utalások, a helytelen hangsúlyok súlyos szövegértelmezési zavarokat okozhatnak. Az utalást hordozó szavak mindig hangsúlyosak, hiszen összefoglalják az előzményeket, vagy éppen megelőlegezik az elkövetkezendőket : úgy kell érteni, úgy lépni (következik, hogy hogyan), annyi sánta (mint Óbudán), az a férfi (aki…), ők a sánták táncmesterei (már volt róluk korábban szó: a kőfuvarosok) ráér arra is (következik, hogy mire), akkora tyúkszemet (mint az Orloff-gyémánt). A hallgatónak az első elhangzás után kell az elmondottakat megértenie. A hangsúlyokkal a befogadóban várakozást keltünk, előkészítjük valamire; a felesleges, rosszul elhelyezett hangsúlyok fokozatosan kiölik a hallgatóból ezt a szövegértést, -értelmezést megkönnyítő, előkészítő attitűdöt. Az indító mondatban ha azt hangsúlyozzuk, hogy Óbudán több tyúkszemvágó lakik, akkor a hallgató egy effajta  folytatásra vár: „… mint férfi”. Teljesen megváltoztatja a szövegjelentést, ha így hangsúlyozunk: .. hogy bizonyos nő nyomait keresse a köveken… vagy … nála nélkül nem tudnék élniA szószerkezetek hangsúlyozásakor mindig a nagyobb információértékkel rendelkező szó hordozza a nyomatékot (persze csak akkor, ha a szerkezet egyébként hangsúlyos); nem helyes tehát: nő lakik, mondani szokták, úgy kell érteni, bottal jár, bajuszát borzasra… nevelje, fogadalmat tett stb. Arra is érdemes figyelni, hogy bizonyos szavak szófaji általánosító jelentésükből adódóan mindig hangsúlyosak vagy éppen hangsúlytalanok: a személyes, kérdő és mutató névmások, a tagadó és tiltó szók, a személynevek hangsúlyosak; a kötőszók, a névelők, a névutók hangsúlytalanok.

A szövegben gyakori a felsorolás, ezért helyes megszólaltatásukról is ejtsünk néhány szót. A felsorolás tagjait egyformán nyomatékoljuk, így tudjuk egyenrangú szerkezeti helyüket érzékeltetni. Hanglejtésük ereszkedő és nem emelkedő; típushiba a felsorolás tagjai között felkapdosni a hangot. Példák a szövegből: úgy lépni, mint az őzek, a gémek, a csikók; sánta, mankós, botos öregasszony; táncos, lelkes, szerelmes léptekkel; lassan, meggondolva hordják; bajuszát borzasra, bokrétásra, bokrosra nevelje; hegyes, gonosz köveken.

A feleslegesen nyitva maradó, a szerkezetek, bekezdések végén felkapott dallamvezetés még mindig sok esetben rontja az előadás értékét; a kérdő mondatok nem megfelelő hanglejtésével szerencsére azonban szinte alig találkozhattunk.

 

A szabadon választott szövegek választásáról csak az elismerés hangján szólhatunk. A versenyzők nagyfokú önismeretről téve tanúbizonyságot egyéniségüknek, temperamentumuknak, hangterjedelmüknek megfelelő szövegeket választottak. Alig beszélhetünk meg nem értett vagy félig értett, félreértett szövegekről. A jó humorú, temperamentumos hallgató éppúgy talált magához illő szöveget, mint a lassú, megfontolt vagy a töprengő, vitatkozó, mérlegelő hajlamú. A szerzői gárda önmagában is impozáns, és jól tükrözi a hangulati és műfaji sokszínűséget: Babits, Kosztolányi, Karinthy, Gádor Béla, Márai, Illyés, Örkény, Nemes Nagy, Szabó Magda, Esterházy Péter, Jankovics Marcell, Pék Zoltán, Bodor Ádám, Dénes Géza.

A szövegmondás tükrözte a hosszabb, elmélyültebb felkészülés, a lehetséges tanári, oktatói segítés lehetőségét. Szerencsére kevés betanult, természetellenes produkcióval találkoztunk. Típushibaként itt is a széttördelést, a túlhangsúlyozást és a sokszor feleslegesen nyitódó dallamformálást emelhetjük ki.

A versenyzők e második részben egymás előadását nagy érdeklődéssel hallgatták, s a nemes és magas színvonalú versenyhez méltó türelemmel várták meg az esti órába nyúló eredményhirdetést és Bolla professzor úr értékelő szavait.

 

Köszönjük a méltó részvételt, köszöntjük az országos Kazinczy-versenyre továbbjutó nyerteseket és a többi nyertest is, hiszen megállapodhattunk akkor ott együtt abban, hogy minden résztvevő tapasztalatokkal és élménnyel gazdagon térhet haza. Jövőre találkozzunk újra mindannyian!