1. EGYETEMI ANYANYELVI NAPOK

 

1991.

 

 

AZ EGYETEMI ANYANYELVI NAP0K ELÉ

Szathmári István

Hogy mi a nyelv lényege és hogy milyen szerepet tölt be az ember életében, világosan megfogalmazta Bárczi Géza[ "a tagolt, hajlékony emberi nyelv az emberiség legnagyszerűbb vívmánya, melyet mai változataiban a nemzedékek végeláthatatlan sorainak állandó erőfeszítése teremtett meg olyan eszköz, melyet sohasem tudunk nélkülözni, s mely az embert attól fogva, hogy zsenge korában eszmélni kezd, egész életén át kíséri és szolgálja. S a nyelv mindenki számára elsősorban az anyanyelv. Idegen nyelvet meg lehet tanulni, sőt esetleg kivételesen igen jól is lehet tudni, de szinte sohasem úgy, mint az anyanyelvet, melynek minden elemét ezer meg ezer emlék színezi és tölti meg tartalommal, mely egész nevelkedésünket, fejlődésünket kíséri, sőt bizonyos fokig gondolkodásunk formáit is meghatározza." (A magyar nyelv életrajza 5–6.) Benne van ebben a néhány sorban – ha kimondatlanul is – még két fontos sajátság[ egyrészt az, hogy a nyelv, az anyanyelv egy-egy népnek, nemzetnek az ország határokon is felülemelkedő legfőbb összetartó erejű másrészt, hogy a nyelv, az anyanyelv esztétikum is, az egy-egy nép jellemét, lelkivilágát legjobban tükröztető költészetnek és szépprózának az alapanyaga, a mondanivalót is befolyásoló kifejező eszközrendszer.

Mindebből következik, hogy az anyanyelvvel foglalkozó tudomány – az irodalomtudománnyal, a történettudománnyal és a néprajzzal együtt – a nemzeti tudományok nagyon fontos szerepet betöltő csoportjába tartozik. Az már elődeink érdeme, hogy a magyar nyelvészet a XVI. század első felétől, Sylvester Jánostól máig nemcsak lépést tartott az európai és az általános fejlődéssel, hanem többször példát is tudott mutatni.

Szűkítve a kört, Bárczi Géza így utalt a magyar nyelvészeti tanszékek feladatára[ "a nyelvnek..., e mindennapi eszközünknek szabatos, helyes, sőt hatásos használata mindenki érdeke. Márpedig ez előnyök megszerzése csak a nyelvi szerkezet tudatosítása, a nyelvtan alapos megismerése, minél gazdagabb szókincs birtokba vétele, a stilisztikai érzék fejlesztése útján történhetik. Ez ismeretek elsajátíttatása általános és középiskoláink elsőrendű feladata, viszont az iskolák tanárait egyetemeink és főiskoláink magyar nyelvészeti tanszékeik nevelik, készítik elő hivatásukra." (In: Eötvös Loránd Tudományegyetem története 1945–1970. 1970, én, 466.) Hogy megtesszük-e mindezt, méghozzá megfelelő színvonalon, az tőlünk, tanároktól és a hallgatóktól függ. Segítse elő ez a rendezvényünk is, korszerű nyelvtudománnyal felvértezett, anyanyelvünket tanítani tudó és szerető ifjú tanárok kerüljenek az iskolákba!

 

VISSZAEMLÉKEZÉS A KEZDETEKRE

Fábián Pál

Boldogult "gólyakoromhoz", vagyis az 1941–1942-es tanévnek a tavaszához kötődik az első élményem az egyetemi szépkiejtési versenyekről[ egy Eötvös-kollégista társunk, Kicsi Sándor (egy székely fiú) nyerte meg a nemes vetélkedőt. Ez az esemény – az az őszinte lelkesedés, amellyel az igencsak kritikus kollégiumi ifjúság az ebédlőbe lépő győztest üdvözölte – máig, szinte ötven év után is frissen él bennem.

Az emlék – most már tudom – azért nem halványult el bennem, mert ekkor sejtettem meg egy ügynek mérhetetlen fontosságát. Azt, hogy nem elég nyelvünket ismerni, hanem hogy törődni is kell vele, hogy minden ízében, minden részrendszerében gondozni és fejleszteni kell.

Hogy mégis miért csak a szép magyar beszédnek vannak ünnepei, s hogy miért nem szokás például grammatikai napokat vagy szóképző versenyeket is rendezni? Szerintem az, hogy mindenki érzi: lélek a lélekhez a mai rádiós, televíziós, magnós, sőt beszélőgépes korunkban is csak az élő szó, az emberi hang révén, annak erejével tud eljutni, s hozzánk magyarokhoz magyarul. Emberségünket és magyarságunkat egyszerre tiszteljük meg tehát a szépkiejtési versenyek alkalmával; s ezért lett a szemünkben nagy Kicsi Sándor azon a régi tavaszi napon.