Vissza

Diagnózis 2003-ból  

(Ma 2015-öt írunk!)

A terápia elmaradt.

(Ma már 2017-et írunk!)

A terápia elmarad?

 

Ágh Attila: 
Valahol utat tévesztettünk

A magyar történelmet végigkísérik az úttévesztések és a zsákutcás megoldások. A rendszerváltás kezdete, 1989 óta egy újabb nagy történelmi úttévesztésnek vagyunk a részesei, okozói és szenvedő alanyai egyaránt. A leginkább kínzó kérdés az utóbbi években az, hogyan veszthettük el lendületünket, kezdeményező és vezető szerepünket a közép-európai régióban, amely olyan nyilvánvaló volt a nyolcvanas évek végén, ahogy a középmezőnybe való leszakadásunk is nyilvánvaló a kétezres évek elején. Áltathatjuk magunkat azzal, hogy a regionális versenyképesség hullámzó, egy darabig rosszabbul megy, aztán megint jobban, s ezért kár hosszabb távú következtetéseket levonni a jelenlegi állapotból. Egyszerű válaszként hibáztathatjuk az egész lemaradásért az előző kormányt, vagy politikailag más oldalról nézve a jelenlegi kormányt. Többféle megoldás is van, hogy elkerüljük a szembenézést a kemény tényekkel és a már több mint egy évtizede csökkenő nemzetközi versenyképesség makacsul negatív trendvonalával.

Gigantikus méretű negatív összegű játék folyik a nyolcvanas évek vége óta Magyarországon. A Kádár-kor sunyi kapitalizmusának pozitív vonásai mind-mind az ellenkezőjükre fordultak. A maszekvilág primitív kapitalizmusa átmeneti sikert hozott a kiskapuk országos méretű keresése, a szabályok felrúgása és megkerülése révén, de az általa generált szélsőséges individualizmus a rendszerváltás után romboló erővé vált. Később már inkább gátolta, mint serkentette a fejlődést, mert alapszabállyá tette a törvényszegést és a gátlástalanságot. Ez erodálta ugyan a korábbi rendszert, és némi életszínvonal-javulást hozott, most már látjuk azonban, hogy valójában nem annyira előkészítette, hanem sokkal inkább negatív örökségként zsákutcába vitte a mostani rendszert. A szélsőséges, agresszív individualizmus aláásta a közérdek, a közjó, a bizalom és a nemzeti stratégia fogalmát. Fragmentált közélet jött létre kis és ellenséges feudumokkal, az érdekszigetek háborújával és a köztulajdon rendszeres, immár intézményessé vált lenyúlásával.

A rendszerváltás történetét meg lehet fogalmazni üresen kopogó optimista fogalmakkal, mint a GDP-növekedés és a formális politikai jogok, de tátongó a szakadék az emberek nagy részének életszínvonala és a győzelmi jelentésekben megfogalmazott makrogazdasági adatok, illetve a formális jogok és a tényleges politikai részvétel között. A piacelvűség és a "mindenki mindenki ellen való harca" aratott győzelmet, s ennek következtében a közéleti nihilizmus és gátlástalan önérdek az egyedüli elvek, amelyek irányítják az emberek viselkedését. A következmény az, hogy a magyar társadalomból kiveszett a kooperációs készség. Az emberek a kormányban és az utcákon egyaránt csak ütközni tudnak, együttműködni nem, vagyis még az értelmes önzés elemi szintjéig sem jutnak el. A változó kormányok buzgón felerősítették, de nem ők váltották ki ezt a hatást. Az MSZP és a Fidesz különböző módokon hordozói ennek a negatív tradíciónak, az egyik az együttműködésre való képtelenséget, a másik a gátlástalan agresszivitást testesíti meg. Egészében véve a politikai elit látványosan alulteljesített az Európai Unióba való belépés előkészítésében. Elindították itt is a negatív összegű játék gépezetét, az EU-felkészülést belpolitikai vitává változtatták, és nem sikerült megállapodniuk a közösen képviselt nemzeti érdek minimumában sem. A Fidesz az EU-felkészülést arra használta fel, hogy önbeteljesítő jóslatként eleve annak sikertelenségét hirdetve előkészítse a kormányváltást. Az MSZP pedig annyira a saját belső ügyeibe van belegabalyodva, hogy nem teszi kormánypártként a dolgát, azaz Magyarország számára az EU-csatlakozáshoz egy nemzeti stratégia kidolgozását és széles körű elfogadtatását.

Ez még itt nem a világ vége, de 2003 mindenesetre a bizalomvesztés éveként vonult be a történelembe, mert megingott a politikai elitbe, a kormányba és a forintba vetett hazai és nemzetközi bizalom. Innen szép nyerni, az EU-választásokra magas részvételt biztosítani, az intézményrendszer felkészítésével idejében elkészülni, EU-nemzeti stratégiát kidolgozni és visszanyerni az emberek abbéli bizalmát, hogy a 2003-as év mélypontja csak rövid kisiklás volt, és a trend megfordul. Magyarországnak meg kell találnia a sikeres EU-tagsághoz vezető utat, és ehhez legalábbis a nemzeti összefogás minimumának minimumára van szükség.