Visszatekintés

 

 Eljött az ideje, hogy 69 pályatársam után hetvenediknek én is visszatekintsek pályám alakulására, és megvalljam, hogyan lettem kísérleti fonetikus. Mivel e kiadvány más részei eléggé tárgyszerű információt adnak és sok konkrét adatot közölnek, vallomásomban csak a sorsomat alapvetően befolyásoló tényezőkre szorítkozom. A honnan indultam el, és a hová érkeztem meg között a térbeli és az időbeli mozgásokban a történések miértje és hogyanja érdemel nagyobb figyelmet, és talán már előrehaladott életkorom is megengedi, hogy reálisabban ítéljem meg az átélt hetven év eseményeit.

*

Szegényes lét – gazdag élet

1930. június 1-én Vas megyének Kemenesaljai dombvidék néven ismert tájegységéhez tartozó Gérce községben születtem, nem messze a Sághegytől és Hetyétől, Berzsenyi Dániel szülőhelyétől. Sárvárhoz, az akkori járási székhelyhez való közelsége miatt Gérce nem volt egy világtól elzárt település. A Sárvárt Zalabérrel összekötő vasútvonal különösen megkönnyítette az emberek mozgását. A kétezret kissé meghaladó lélekszám meglehetősen differenciált lakosságot takar. Túlnyomó többségben, természetesen, a kis- és középbirtokos gazdálkodók voltak, de szép számban éltek nincstelen napszámosok, helyi és távolabbi bazaltbányákban, a sárvári cukorgyárban idénymunkásként dolgozók. Etnikailag és felekezetileg nem volt homogén. Magyarok, romák és zsidók békésen megvoltak. Igaz, sok család nagyon rossz anyagi körülmények között élt.

Egy római katolikus és egy evangélikus elemi népiskolában tanultak a gyerekek, a módosabbak Sárváron polgári iskolában folytathatták tanulmányaikat, vonattal jártak be. Mindkét felekezetnek volt temploma. Az embert vagyoni helyzete szerint ítélték meg. Falucsúfolóként használták a környékbeliek a „Gércén lakik, a jobbik szeren” szólást, mely bizonyára a módosabb falubeliek dicsekvését kigúnyoló mondás. A településszerkezetben tükröződtek a vagyoni és vallási különbségek. Az „Aaaszegen” zömmel a módosabb katolikusok, míg a „Főszegen” a szegényebb evangélikusok, a faluszélen pedig a cigányok laktak. A postaúttól félreeső Tacskánd, Tanárok, Suttony falurészek is inkább a vagyoni helyzet szerinti tagolódást mutatták. A módosabb gazdák részéről nemigen tapasztaltam érezhető részvétet és segítőkészséget a szegény sorsúak iránt. Az én életemre is kihatott, hogy nem a jobbik szerre tett le a gólya. Korán aktív részesévé váltam a falusi tevékenységek majd mindegyikének, kapcsolatba kerültem sokféle emberrel, megismerkedtem a mezőgazdasági kultúrákkal, növényekkel, állatokkal, szerszámokkal. Szabad időmben sokszor átszaladtam a szemközti kovácsműhelybe. A szegényes lét nagyon empirikus oktatásra kényszerített, s így korán igen gazdag tapasztalatokat szereztem. Neveltetésem nagyban hozzájárult az önálló véleményalkotás kibontakozásához, a kritikus szemléletmód kifejlődéséhez. A faluközösségnek megvolt a maga hierarchiája, erkölcsi értékrendje, mely sokféle társadalmi igazságtalanságot, szellemi elmaradottságot, kulturálatlanságot is magán viselt.

Volt a faluban gőzmalom, tejcsarnok, vendégfogadó, több kocsma, hentes és mészáros, Hangya szövetkezeti bolt, több szatócsüzlet, futballpálya. Gércének volt körjegyzősége, postája, bírója, csendőrsége, kisbírója, kanásza, önkéntes tűzoltócsapata, voltak mezőőrök. A harmincas évek végétől kultúrház, óvoda és körzeti orvosi rendelő is működött a faluban. A magasfeszültségű villany a falun keresztül vezetett, de 1946-ig nem volt lakossági villanyáram.

A természeti környezet változatossága és szépsége gyermekkoromban sok mindenért kárpótolt, és mindmáig ható vizuális élményt nyújtott. Szántóföldek, legelők, erdők, források, patakok (Cinca, Folyás), a vulkanikus dombok (Újgöte, Öreggöte, Nemeshegy, Újhegy, Pethegy, Hercseg) gyümölcsösei, szőlőskertjei, borospincéi, kőfejtői jelentették gyerekkorom világát, tevékenységem színterét.

Feltehetően a madarak éneke, továbbá a harangok és a falu jellegzetes hangjai iránti érdeklődésem közrejátszott abban, hogy a későbbiekben fonetikával kezdtem foglalkozni. Még ma is fülembe csengenek e hangulatot árasztó hangok, zörejek. (Mindig nagyon vártam az esti imádságra hívó harangszót, mert ez adta meg a jelt a napi mezei munka befejezésére. Elemi iskolás koromban szerettem harangozni és a templomi orgonát „fújtatni".) Ezért is hallgattam később nagy élvezettel Liszt Magyar rapszódiáját. A szagélmények is megmaradtak bennem, különösen a mezők és rétek folyton változó illatát szerettem. Kedvencem a szagosbükköny volt.

Olvasni még az iskolába lépés előtt, a kalendáriumból tanultam meg. A hatosztályos elemi iskolában két osztályteremben folyt az oktatás. Az alsósokat Dann György tanító úr idomította, aki csak harmadikos koromban hitte el, hogy nem látom a táblát, és szemüvegre van szükségem. A negyediktől Nagy Árpád tanító keze alá kerültem. Neki köszönhetem, hogy továbbtanulhattam. „Segédtanítói” feladatokat adott (leckekikérdezés, a térképeken való eligazodás gyakoroltatása stb.). Első kísérlete, hogy az ötödik osztály után polgáriba iratkozzam, anyagi okok miatt meghiúsult. Már a hatodikat jártam, amikor megjelent az Országos Falusi Tehetségmentő Alap pályázati felhívása középiskolai továbbtanulásra. A szombathelyi állami Faludi Ferenc Gimnáziumban volt az ún. versenyvizsga, 1942 májusában. Jól szerepeltem, felvettek. Tanítómnak pedig azzal sikerült szüleimet beleegyezésre bírni, hogy rövidlátásom miatt fizikai munkára úgyis alkalmatlan vagyok (holott nagyon számítottak a munkaerőmre), ezért semmit sem veszítenek, ha tanulok.

 

Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják,

Sej, az van arra írva: Éljen a szabadság!

Sej szellők, fényes szellők fújjátok, fújjátok,

Holnapra megforgatjuk az egész világot!

 

A nagy vágyam teljesült: megnyílt az út továbbtanulásom előtt. A szombathelyi Faludi-gimnázium a Dunántúl egyik legmodernebb, legjobban felszerelt középiskolája volt, kiváló tanárokkal. Internátusi elhelyezést az alapítvány a Vas megyei árvaházban biztosított. Csak az étkeztetésben és néhány kedvezménnyel tettek különbséget az államilag támogatottak és a „pénzes” tanulók között. A háborús viszonyok következtében nem részesültünk fényes ellátásban (pl. meleg vízhez is csak hetente egyszer jutottunk). Az árvaház szigorú rendjét is hamar megszoktam. Szobaparancsnokom Vincze Lajos, helyettese az a Varga János, aki később bölcsészkari dékánhelyettesként, országgyűlési képviselőként, országos levéltári főigazgatóként vált ismertté. A legnagyobb csalódást az okozta, hogy 1942 szeptemberétől a Faludit hadikórházzá alakították, s ezért a Premontrei Gimnáziumban folyt a tanítás délután, ami az oktatás feltételeinek rosszabbodásával járt. Két gimnáziumi osztályt végeztem el, amikor 1944 őszén bezárták az iskolákat. Télen közmunkában havat lapátoltam (nagy tél volt, sok hó esett), tavasszal málenkij robotban a sárvári vasúti Rábahíd építésénél kubikoltam, majd a sitkei erdőben „logisztikai” munkára vettek igénybe, nyáron részes aratással kerestük meg a kenyerünket. Ősztől folytathattam a tanulást sanyarú körülmények között, tavasszal komolyabb betegség is elkapott, kibírtam. Magántanulóként levizsgáztam az elveszett harmadik osztályból, és jártam a negyediket. Jó tanulmányi eredményem miatt ösztöndíjamat visszakaptam, és egészen az érettségiig megtartottam.

1946. szeptember végén megnyílt a Szabária Népi Kollégium, ahová felvételt nyertem. Ezzel helyzetem gyökeresen megváltozott. Bár a Kisfaludy u. 16. udvari helyiségei – korábban diákok számára turistaszállásként szolgáltak – igen szűkös elhelyezést jelentettek (60 diák egy hálószobában, emeletes vaságyakon, egy tanulószoba, konyha és mellékhelyiségek), mégis sokunk számára a megváltást jelentette. Volt két ruhásszekrényünk könyvtárnak. Engem választottak könyvtárosnak. A városi szabadművelődési könyvtárból hoztam s cseréltem a könyveket. Éreztük a kollégiumi igazgató és a nevelőtanárok (Hadnagy László, Palkó István, Kiss Gyula, Czapári Endre, Kocsis Gyula és mások) szerető gondoskodását, önzetlen törődését. A szélsőséges kilengésektől megóvták a kollégistékat, de az öntevékenységet pártolták, jó szakemberek, igazi nevelők, felejthetetlen tanáregyéniségek voltak. Sokat köszönhetek még gimnáziumi tanáraimnak, köztük is kiemelten Bárány Lászlónak, Polgár Endrének, Petrován Oszkárnak, Pongrácz Istvánnak, Törner Szilárdnak.

Két év után a kollégium új épületbe költözött a Zrínyi Ilona utcában. Röviddel a NÉKOSZ felszámolása előtt kerültünk a szaléziánusok Táncsics Mihály utcai épületébe. Így a negyedik osztályt – ez lett a gimnázium nyolcadik osztályából – már állami kollégistaként végeztem. A sorozatos átszervezések után iskolaváltoztatás nélkül a Nagy Lajos Gimnáziumban érettségiztem.

A tanulás mellett a kollégisták intenzív társadalmi munkát is végeztek. Jómagam a szombathelyi leánykollégium szervezésében vettem részt, a Nemzeti Segély, a Magyar Vöröskereszt és a polgármester támogatásával 60, vidékről bejáró diák részére diákmenzát szerveztem, ahol jelképes összegért meleg ebédet kaptak. Bevontak az 1848-as centenáriumi városi bizottságba, megválasztottak a Magyar Diákok Nemzeti Szövetsége városi szociális titkárának. 1946 augusztusában két hetet töltöttem a NÉKOSZ fonyódi táborában, ahol Győrffy-kollégisták előadásait hallgathattam, népdalokat tanultunk, szemináriumokon vitatkoztunk, sportoltunk. Kollégistaként részt vehettem az 1948. március 15-i budapesti centenáriumi ünnepségen. A második világháború okozta szenvedésektől megszabadulva, őszinte elkötelezettjei voltunk a demokratikus átalakulásnak, az erkölcsi megtisztulásnak, a társadalmi igazságtalanságok megszüntetésének. Számomra a kollégium a tanuláshoz, a középiskolai követelményeket meghaladó művelődéshez, kultúrálódáshoz nyújtott lehetőséget, s megtanított a közösség érdekében való munkálkodásra. A kollégiumi vitaestek lényeges társadalmi problémákra irányították rá a figyelmünket, követendő mintákat mutattak, és segítettek egy tisztességes és humánus értékrend kialakításában. Őszinteség, nyíltság és nyitottság, a progresszió melletti elkötelezettség, népben és nemzetben való gondolkodás, a demokratikus közéletiség megteremtéséért dolgozás, a gátlástalan önzés s törtető karrierizmussal szembeni kiállás, a közösségi szellem előtérbe állítása mellett az egyéni kezdeményezések támogatása, az önkormányzatiságra való felkészítés, a sokféleség és másság iránti tolerancia, a munka megbecsülése és megkövetelése, a szigorú önértékelés, a káros nézetek, az egészséges közéletet romboló magatartás bírálata mind megannyi, máig érvényes eszmei és gyakorlati muníció, amit a kollégiumtól kaptam e hihetetlenül rövid idő alatt, amit a kollégiumban töltöttem. Vitáinkat a jóindulat és a javító szándék vezérelte, így nem ütött gyógyíthatatlan sebeket. Évek múltán, már a tanári pályám elején tapasztalnom kellett, hogy a „nagy társadalomban” ez nem így működik, s bevallom, számos kellemetlenségem is származott belőle. Mint ahogy népi kollégista múltam, pontosabban annak meg nem tagadása akadálya volt, hogy mint másodéves egyetemistát nyári ifjúsági táborban szemináriumvezetőnek alkalmazzanak, viszont építőipari segédmunkásként dolgozhattam. 1971-ben, az akkori munkahelyemen sem vették jó néven, hogy részt vettem és felszólaltam a Szabária Népi Kollégium megalakulásának 25. évfordulóján. Úgy vélem, hogy a népi kollégiumok szerepének és jelentőségének a megítélésében ugyanazok a beidegződések munkálkodnak talán még ma is, mint megannyi társadalmi és történelmi kérdés tisztázásának, helyesebben nem tisztázásának az esetében. (A példák közismertek.) Tapasztalataim alátámasztják, ezért egyetértek Kardos Lászlónak a NÉKOSZ-ról adott alábbi megállapításával. „A közösségi lét hangsúlyozott központba helyezése azonban egyre kevésbé volt adekvát a korabeli s még kevésbé a későbbi társadalmi valósággal, s ez egyre növekvő feszültség forrásává válhatott volna, ha a mozgalmat „jó sorsa” nem „óvja meg” a fennmaradástól. (...) Kiderült – és ez milyen paradoxon! –, hogy a demokratikus kollégiumi közösségi lét preferálása, ha nem párosul a külső társadalmi valóság tényleges demokratizálódásával, az emberi minőség megjavításával az egész társadalomban, súlyos veszedelmet rejteget magában, bizonyos értelemben védtelenné teszi az egyes kisközösséget is és a kisközösségek rendszerét is, könnyen kiteheti őket az antidemokratikus manipulatív társadalmi erők játékának, amely végül is a kisközösségek megszűnéséhez vezet. A kritikai észrevételek sorát folytatni lehetne, mindazonáltal rögzíteni kell: a népi kollégiumok sikerének kulcsa az új típusú kollektivista nevelés volt, nélküle nincsen – nem lett volna – „fényes szelek nemzedéke”. De azt is rögzíteni kell, hogy a népi kollégiumi nevelésnek, jóllehet önmagában véve kerek egész pedagógiai rendszer, egyik alapjellegzetessége az állandó belső mozgás, formálódás, a megújulásra, az új befogadására való állandó képesség, a nyitottság, s ha a történelmi jövő lehetővé tette volna, újabb és újabb elemekkel gazdagította volna magát.” (Kardos: Bevezető. 21.) Ma már nem kétséges, hogy a hatalomnak, a hatalom gyakorlóinak, miért állt érdekükben ezt a mozgalmat felszámolni. Kardos László megválaszolásában: „A NÉKOSZ diákmozgalmi modell nem illett bele a Rákosi képviselte voluntarista és sematikus szocialista ifjúságpolitikai koncepcióba. 1949 júliusában kimondták a feloszlatását és államosítását, és a Rajk-per egyik részvádlottjaként utólag megbélyegezték, pedagógiai eredményeit, mozgalmi vívmányait elsorvasztották és megsemmisítették. ” (i. m. 27.). Hozzáteszem: ebben más tényezőknek is volt szerepe. Kossuthtal szólva: „A világ bírája, a történelem fog erre a kérdésre felelni.”

 

Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal

Kellene: honnan jössz, – azzal, ecsém: hova mész!

                                                     (Illyés Gyula)

 

Illyés disztichonját minden népi kollégista ismerte és irányelvnek tekintette. Csakhogy gyakran nem rajtunk múlik, hogy hová megyünk. Így jártam én is az érettségi után az egyetemre jelentkezéssel. A tankerületi főigazgatóság úgy döntött, hogy továbbtanulásra a Budapesti Tudományegyetem Orosz Intézetébe irányít át. Felvételi vizsgám emlékezetes maradt. Arról próbáltam meggyőzni a bizottságot, hogy alkalmatlan vagyok az orosz nyelv és irodalom szakra, mivel nem tudok oroszul, csupán a fogságból hazatért rajztanáromtól tanultam meg a cirill betűket és néhány szót magyaros kiejtéssel. Hiába volt minden érvelésem, felvettek. Már régóta tudom, hogy mindkét fórumon számomra kedvezően döntöttek.

Arról, hogy honnan jöttem, nem én tehetek, de hogy hová vezetett az utam, már jórészt rajtam múlott. Szerencsém volt, mert jó tanulócsoportba kerültem, kevés kivétellel érettségizett és máshonnan átirányított csoporttársakkal kerültem össze. Csoóri Sándor is itt kezdte, de betegsége miatt hamarosan szanatóriumba került. Klušanceva tanárnő nemcsak a nyelvet beszélte anyanyelvi fokon, de a nyelvészetben, a pedagógiában és a didaktikában is képzett szakember volt. Fonetikailag jól beállította a kiejtésünket. Íráskép és hangzó forma problematikája, valamint az anyanyelvi és az idegen nyelvi artikulációs bázis egyezéseinek/eltéréseinek a tudatosítása, továbbá a percepciós mechanizmusok megfigyelése/megfigyeltetése felkeltette érdeklődésemet a nyelvészet, közelebbről a fonetika iránt. A magammal hozott közösségi magatartást tanáraim méltányolták. Tanultam és tanítottam. Ugyanis az erősek segítették a gyengébbeket, azokat, akiknek tanulmányaikban különböző okokból – többnyire előképzettségbeli hiányosságok miatt – problémáik voltak. A második év után megint el akartak téríteni, most a nyelvtanári szakról, de nem álltam kötélnek. 1953-ban egy demonstrátori munkámért akadémiai jutalomban részesültem.

Az orosz szak elvégzése után Keselya Fedor, Baleczky Emil és Papp Ferenc rábeszélésére maradtam az orosz nyelvészeti tanszéken tanársegédnek. Nem szeretnék találgatásokra és feltételezésekre okot adni, hogy mindig mások határozták meg pályám alakulását, ezért megvallom: nekem mindig ellenszenves és visszataszító volt, hogy némelyek milyen gátlástalanul tülekednek pozíciókért, jutalmakért, kitüntetésekért, anyagi előnyökért, címekért, s törnek hatalomra, hogy uralkodhassanak. Nekem a szakma hivatás és szolgálat. Ha láttam és éreztem, hogy ezért becsülnek, bíznak bennem és szeretnek, vállaltam a munkát és igyekeztem tisztességgel helytállni.

Az az időszak, amely alatt egyetemi tanulmányaimat végeztem, a magyar társadalom történetének egy nagyon mozgalmas, forrongó, állandó átalakításokkal, reformokkal, konfliktusokkal terhes, embertelen szakasza volt. Részletekbe nem bocsátkozom, mert túl hosszúra nyúlna, csak annyit jegyzek meg, hogy minden szépsége mellett az érettségit követő évtized életpályám legküzdelmesebb, legveszélyesebb, sok konfliktussal járó szakasza volt. A pályakezdés éveit is ide sorolom, hisz a magyar nyelv és irodalom szakot is ezalatt végeztem el. Nehéz volt tisztességgel megúszni.

Szakmai sikerként éltem meg, hogy egy dolgozatommal a nyelvjárásgyűjtők országos pályázatán a megosztott I-II. díjat nyertem el. A bölcsészdoktori cím elnyerésével zárul életpályám prefonetikusi szakasza.

 

Felkészülés a szakmára

Valószínűleg igaz az a megállapítás, miszerint az ember 30 éves koráig elnyeri végső személyiségét, s utána már nem nagyon változtatható, nehezen nevelhető. Az „emberré válás” szakaszán tehát én is túljutottam, most a szakemberképzés szakasza következett. E célból pályáztam 1960-ban levelező aspirantúrára. A Telegdi Zsigmond elnökletével létesült bizottság alkalmasnak talált a tudományos továbbképzésre. S megint történt valami sorsfordító. Röviddel a felvétel közlése után felajánlották az önálló külföldi aspirantúrát, amit némi vajúdás után elfogadtam. Így kerültem Moszkvába a Lomonoszov egyetemre, P. S. Kuzńecov professzorhoz. Szakmailag mindent megkaptam. A szakma legjobb művelőivel kerültem kapcsolatba (Vinogradov, Avanesov, Černich, Lomt’ev, Gorškova, Zvegincev, Zinder, Zlatoustova, Ivanov, Šanszkij, Šaumjan és mások). Érzékeltem, hogy emberi kvalitásaimat becsülik, szakmai munkámat segítik és nagyra értékelik, ez megerősítést, bátorítást adott. Ezért sikerülhetett a hároméves határidőn belül megvédenem a disszertációmat.

A moszkvai évek alatt kitágult előttem a horizont. A Lomonoszovon a világ minden országából megfordultak diákok, aspiránsok, posztgraduális képzésre (sztazsor) érkezettek, tudományos konferenciákon részt vevő tudósok. Alkalmam volt a tájékozódásra, a vélemények ütközetésére, a parázs vitákra, a baráti beszélgetésekre egyaránt. Ilyen helyzet csak egyszer (vagy egyszer sem) adódik az ember életében, s állíthatom, hogy számomra minden szempontból a legjobbkor.

 

A hazai fonetikai műhelyek megújítása

Hazaérkezésem után hamarosan új feladattal bíztak meg. A nyelvi és fonetikai laboratóriumba neveztek ki docensnek, ami csak névleg létezett, Molnár Józseffel együtt kellett felállítanunk. Az audiovizuális nyelvoktatás céljára készült stúdió eléggé távol esik a fonetikától, de, ha már a vezetés így döntött, ezen belül lehetett a fonetikai kutatások feltételeit kialakítani. Pénz szűkében nem tudtuk másképpen megvalósítani, minthogy a hangfelvevő fülkét, a munkaasztalokat és a terem hangszigetelését én terveztem, s a házi műhely csinálta meg, a vezérlőpultot Molnár József ismerősei építették, csak a magnetofonokat kellett beszerezni.

1969-ben neveztek ki oktatási dékánhelyettesnek. Ekkor sikerült egy kari oktatástechnikai laboratóriumot létesíteni. Hogy a Kari Tanács is elfogadja, Audiovizuális technikai központnak neveztük (AVTK). A kulcsszó a technikai volt, mert így nem sértett bölcsészérdeket. Ebből lett később az informatikai osztály. Ekkor terveztem az orosz tanszéki nyelvoktatáshoz a lingvafon kabinetet, amelyet egy székesfehérvári szövetkezet készített el. (A kari tanácsterem bútorzatát is ők csinálták.)

Míg az egyetemen az akkor felkapott audiovizuális nyelvoktatási forma adott hátszelet a fonetikának, az MTA Nyelvtudományi Intézetében a fonetika fejlesztésének és laboratóriumi bázisának a kiépítéséhez elnökségi határozat nyitott utat. (Előzménye: Ortutay Gyula finnországi látogatása alkalmával finn nyelvészek – elsősorban Antti Sovijärvi, aki anno nálunk tanult – szóvá tették a magyar fonetika elmaradottságát.) Fónagy Iván huzamos külföldi tartózkodása miatt én kaptam megbízást erre a feladatra.

Örömmel vállaltam, mert megvalósíthattam elképzeléseimet. Addigra már sikerült eljutnom több külföldi fonetikai kutatóhelyre és megismernem az ott folyó munkát és laboratóriumot. A hazai fonetika megújítására az alábbi teendőket fogalmaztam meg:

a) Fel kell mérni az örökséget és el kell készíteni a magyar hangtan bibliográfiáját. Ez realizálódott Vértes O. András tudománytörténeti monográfiájában és a magyar hangtan válogatott bibliográfiájában, a kezdetektől 1995-ig.

b) Korszerű kísérleti-fonetikai laboratóriumra van szükség a különböző fonetikai szakágazatokban folyó kutatások kiszolgálására. A hetvenes években az intézetben sikerült is létrehozni egy európai színvonalú labort, majd 1986 után a Fonetikai Tanszéken felújítani a már elavult és használhatatlanná vált laboratóriumot.

c) Külföldi szakmai műhelyekben láttam, és saját tapasztalataim is igazolták, hogy korszerű, a nemzetközi élvonalhoz felzárkóztató s gyakorlatban is hasznosítható eredményeket csak jól szervezett team-munkával lehet elérni. A kísérleti fonetika műveléséhez nemcsak „szólisták” kellenek, hanem „szimfonikus zenekarra” is szükség van. Ezt csak részben sikerült megvalósítanom. Egyik akadálya a munkatársak individualista beállítottsága, a másik, hogy különböző okok miatt az adott kutatói potenciál növelésére nem volt lehetőségem.

d) A szakma hazai művelőinek összefogására évente szimpóziumokat szerveztem. Ezek Fonetika '77, '78, '79, '80 névvel folytak, Kempelen-emlékünnepséget rendeztünk az Akadémián stb.

e) A kutatási eredmények folyamatos publikálására szakfolyóiratra vagy rendszeresen megjelenő periodikára van szükség. Így született meg a Magyar Fonetikai Füzetek néven ismert kiadványsorozat (24 kötete jelent meg 1978 és 1992 között), majd 1988-tól az Egyetemi Fonetikai Füzetek 33 kötete.

f) A nyelvészeti fonetika interdiszciplináris volta megkövetelte a kapcsolatok kiépítését a hazai bázisintéményekkel (akusztikai, fiziológiai, pszichológiai, gyógyító pedagógiai, radiológiai stb.). Ebben segített az akadémiai Fonetikai Munkabizottság, melynek elnöke voltam, s tagjai között ott voltak a különböző profilú szakemberek.

g) A nemzetközi tudományosságba való bekapcsolódásunkat elősegítették a  külföldi tanulmányutak és a munkánk iránt érdeklődő külföldi szakemberek látogatásai.

h) Felvettük a kapcsolatot, és kiadványcserét létesítettünk külföldi fonetikai intézetekkel, tanszékekkel, laboratóriumokkal. Kívánatosnak tartottam a mind szélesebb személyes kontaktusokat is.

i) Szorgalmaztam – úgyis mint a kongresszusokat szervező nemzetközi állandó bizottság tagja –, hogy minden nemzetközi fonetikai kongresszusnak legyenek magyar nyelvész fonetikus résztvevői. A tallinni XI. kongresszusra 1987-ben már népes magyar küldöttség utazott, az én részvételemet viszont nem támogatta az egyetem.

j) Pótolni kellett a külföldi szakkönyvek, szakfolyóiratok beszerzésében meglévő elmaradásunkat mind az intézetben, mind az egyetemen. Ez csak átmenetileg járt sikerrel, mert később, pénzügyi okok folytán, még rosszabb lett a helyzet.

k) Hangsúlyoztam annak szükségességét, hogy magyar szerzőktől jelenjenek meg fonetikai szakkönyvek, egyetemi tankönyvek, segédkönyvek, auditív és vizuális szemléltető anyagok.

Ezt a koncepciót képviseltem 1971-től az MTA Nyelvtudományi Intézetében, és próbáltam megvalósítani sokkal rosszabb feltétek mellett az egyetemen is, miután 1986-ban Molnár Józseftől átvettem a Fonetikai Tanszék vezetését.

Számadásom végén, sorsom további alakulásának érzékeltetésére hadd idézzek három levélből!

a) A szervezeti egységek vezetőihez küldött rektori körlevél rendelkező részének 3. bekezdésében ez áll:

„Az illetékes vezetőknek gondoskodniuk kell arról, hogy a nyugállományba helyezés ne jelentse a kiemelkedő oktató- és kutatómunkát végzett oktatók elszakadását az egyetemtől; biztosítaniuk kell, hogy a nyugdíjas dolgozók – indokolt esetben részfoglalkozású munkaviszony létesítésével is – kapcsolatban maradhassanak volt munkahelyükkel.” (Sz. 150/1989.)

*

b) „Tisztelt Professzor Úr!

Születésnapja alkalmából tisztelettel köszöntöm, fogadja gratulációmat. Remélem, hogy az oktatásban kifejtett magas színvonalú tevékenységét, a megszerzett nagy tapasztalatait még sokáig fogja az Egyetem és a hallgatók javára fordítani.

Budapest, 2000. június 9.

                          Üdvözlettel:

                                                                  Dr. Klinghammer István

                                                                               rektor”

 *

c) „Tisztelt Professzor Úr!

(...) Sajnálattal tudatom, hogy az egyetemmel való jogviszony híján a Múzeum körúti tanszéken nem biztosítunk helyet Professzor úr számára.

       Üdvözlettel

                                                                Kiss Jenő intézetigazgató

Budapest, 2002. VII. 4.”

*

Vallomásomból talán kirajzolódott, miért és hogyan lett belőlem kísérleti fonetikus. E tudományág egzaktsága, interdiszciplináris jellege, sokféle gyakorlati hasznosíthatósága mellett szerepet játszott, hogy a csapatmunka nem volt tőlem idegen, továbbá hogy fotós és műszaki-technikai ismereteimet, tapasztalataimat, a csináld magad képességet jól fel tudtam használni a kísérletekhez. 

 

Küzdelmes lét, tartalmas élet

Ez volt osztályrészem, ez a múlt. Elmondtam, hogy honnan jöttem, milyen utat jártam be, hova jutottam el. Ebből talán érzékelni lehet, hogy mit ér az ember, ha magyar fonetikus és ... Vallomásommal kulcsot kívántam adni személyes törekvéseim és munkásságom jobb megértéséhez, ha sikerült: elértem célomat.

***

Végszó

Mindig foglalkoztatott, miért van az, ha a király(ok) a feketére azt mondja(k) – fehér, az alattvalók „felállva, szűnni nem akaró s időnként ovációba menő viharos tapssal” fogadják, de ha az udvari bolond(ok) közbeszól(nak): „hiszen ez fekete!”, lehurrogják, kifütyülik, megalázzák? Sok kiskirállyal, bigbrotherrel volt dolgom – vagy inkább nekik velem (?!) – életem folyamán, de én igyekeztem megmaradni bolondnak, az én hitvallásom szerint hugónak, azaz humanista gondolkodónak. Hogy ez célravezető volt? Most úgy tűnik, nem! Kétszer rombolták le – nem közérdekből és nem szakmai indítékkal – (1985-től a Nyelvtudományi Intézetben és 1995-től az egyetemen), amit szívós munkával felépítettem/felépítettünk. Miért? A feleletet Illyés Gyulától kaptam meg „Egy mondat a (…)”-ban.

Ismert „beszólásaim” intonációját a „való világhoz” igazítom, ekképpen: Szép szóval igazat?! Tiszta beszéd?! Kell nekünk ortoépia (helyesbeszéd)?! Emberi hang az ember hangja?! Akármilyen sötét is az éjszaka, mégis eljő a hajnal?! Lesz még egyszer ünnep a világon?! A világ bírája, a történelem felelni fog kérdéseinkre?!

Az ember tragédiája folytatódik a XXI. században is, bízzunk a Gondviselésben és küzdve küzdjünk, hogy elkerülhető legyen az emberiesség s az emberiség tragédiája!

Budapest, 2002. október 31.

 *Kardos László: Bevezető. In: A fényes szelek nemzedéke. Népi kollégiumok 1939–1949. I. kötet, AkK, Budapest, 1980.

***