Profán ars poetica

 

Profán ars poetikának szánom e rövid életrajzi vázlatot. Elsősorban a gondolkodásomat, magatartásomat, morális értékválasztásomat alapvetően befolyásoló körülményekre szeretnék rávilágítani.

Szegény-sorsú falusi családból származom. Mai kifejezéssel élve halmozottan hátrányos helyzetből indultam. Még megvan az a születési anyakönyvi kivonat, amelyen jól olvasható, hogy igazolt szegénység miatt bélyeg és illetékmentes. Szüleimtől nem kaphattam semmiféle ösztönzést vagy felkészítést értelmiségi pályára. Fizikai munkára neveltek, erre készítettek fel. A családi munkamegosztásba nagyon korán bekapcsoltak. Egész életre szólóan megtanultam, hogy mindenért nap mint nap nagyon meg kell dolgozni, ahhoz hogy a nehézségeken úrrá legyünk, nem szabad elcsüggedni,  reményt veszteni. Másként fogalmazva, állóképességemet és problémamegoldó képességemet sikeresen fejlesztették.

Olvasásban és számolásban még az iskolakezdés előtt megtettem az első lépéseket. Tankönyvül a kalendárium szolgált. Az elemi iskola 2 tanteremből állt. Az egyikben az alsósok voltak (1-3. osztály) Dann Gyögy tanítóval, a másikban a felsősök (4-6.) Nagy Árpáddal. Így nézett ki a múlt század harmincas éveiben egy osztatlan osztályos elemi népiskola. Alsós koromból két tanulságos élményemet említem. Amikor az első osztályt elkezdtem iskola után a nagyobbak rendszerint megverték a kisebbeket, így engem is sokszor elpáholtak, mert otthon azt mondták ne verekedjek. Miután édesapám a tilalmat feloldotta, önvédelemből én is többször kedvét szegtem a támadóknak, s ezután hamar lekoptak rólam. Az önvédelmi reflexek kialakulását és tudatosulását innen számítom.

A másik is tanulságos. Hátrányos helyzetemet tovább fokozta, hogy  -- talán a korai megerőltető fizikai munkától vagy mástól, nem tudom --, rövidlátó voltam. Az iskolában ahogy távolabb kerültem a táblától, romlott a tanulmányi eredményem s egészen a 3. osztály végéig nem jöttek rá az okára. Miután szemüveget kaptam,  a felsőbb osztályokban a legjobb tanuló lettem. 1941-ben Nagy Árpád tanító úr szorgalmazta továbbtanulásomat, de csak 1 év múlva a 6. osztály elvégzése után, az Országos Falusi Tehetségmentő Alap ösztöndíjával folytathattam tanulmányaimat a szombathelyi Faludi Ferenc gimnáziumban. Itt is érettségiztem - azaz az akkora Nagy Lajos névre keresztelt gimnáziumban - 1950-ban kitűnő eredménnyel. 1946 őszén kerültem az újonnan alakult Szabária Népi Kollégiumba, melynek  demokratikus szellemisége tovább érlelte bennem az elhivatottságot a tanári életpálya iránt. A kollégiumi vitaestek hatására  kezdtem behatóbban foglalkozni társadalmi problémákkal, történelmi kérdésekkel. Ebben szerepet játszottak az 1848-as forradalom és szabadságharc centenáriuma kapcsán szervezett megemlékezések, ünnepségek, szemináriumok is.

A kollégiumban sokat foglalkoztunk az értelmiségi lét tartalmának és minőségének problematikájával.  Illyés Gyula  iránymutatatásának megfelelően a hova mész kérdésével.

Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal 

Kellene: honnan jössz, – azzal, ecsém: hova mész! 

Ebből szűrődött le bennem az a meggyőződés, miszerint az értelmiségi lét szellemi és morális tekintetben is együtt jár megkülönböztetett elvárásokkal a társadalom részéről, minthogy az értelmiségi elsődlegesen nem önmagának dolgozik, nem önmagáért él, hanem speciális szellemi felkészültségével, tudásával és szakértelmével közösségi szolgálatot lát el, hivatást teljesít, nem uralkodnia kell mások felett, hanem szolgálni. A diploma nem kizárólagos tanúsítványa az értelmiségi minőségnek. A korlátolt önzés és a gátlástalan pénzhajhászás ép úgy távol állnak az értelmiségi gyakorlattól, mint a protekciózás, pozíciókért való tülekedés, a hatalom kritikátlan kiszolgálása. A valóság megismerése, a tények tisztelete, a tudományos ismeretek másokkal való megosztása, a társadalom műveltségi színvonalának emeléséért való munkálkodás, a fejlődés előbbre vitele elsősorban az értelmiség feladata. Értelmiség nélküli társadalom elképzelhetetlen, az csupán emberhalmaz volna. Az igazság és igazságtalanság kérdésében sem az egyén, hanem a közösség érdeke az elsődleges. Ez nem azt jelenti, hogy az egyéni érdek mindig szemben áll a közösség érdekével, sőt jó esetben egybeesik a két érdek. Ugyanakkor az is megesik, hogy a törvényekben, rendeletekben előírtak, továbbá a politikai elvárások sem felelnek meg a társadalmi igazságosság követelményének. Ezt sem szabad szó nélkül hagyni, s ez nem egyszer konfliktusos helyzetet teremt, hátrányos megkülönböztetést eredményez az egyén számára, de mégis vállalni kell.  Pályámon engemet ezek a megfontolások vezéreltek. Felvilágosult, kreatív, szuverén humanista gondolkodóként igyekeztem megfelelni a hivatásommal együtt járó feladatoknak, kötelezettségeknek. A tényeket tisztelő, a valóságot ismerő, önálló gondolkodásra képes egyénnek a társadalmi közeghez, -- melyben él és munkálkodik -- , valamint a mindenkori hatalomhoz és hatalomgyakorlókhoz való viszonya alapvetően határozza meg az értelmiségi életpálya milyenségét és minőségét.

Korán felismertem, hogy más a látszat és más a valóság. Gyakran másnak láttatják és másnak szeretnénk mi magunk is látni, mint amilyen. A nagy színpadon szereplő figurák mozgásának, cselekedeteinek mozgató rugóit kikutatni, kiismerni, de leginkább az őket mozgató kulisszák mögötti erőket és azok indítékait felismerni nem könnyű. Az életben való eligazodás e nélkül nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Ezen ismeretek hiánya, a tudatlanság pedig sok konfliktushoz, bizalmatlansághoz, az értékrendszer fellazulásához, gyűlölködéshez, agresszióhoz, depressziós állapotok kialakulásához, elbizonytalanodáshoz stb. vezet.  

Ezzel a felismeréssel, realitásérzékkel, valamint a belőle fakadó felfogással és magatartással tudtam megteremteni kutatói és oktatói munkámhoz az állhatatosságot, kiegyensúlyozottságot, a lelkiismereti szabadságot, a harmóniát, s ezzel  tudtam megőrizni optimizmusomat. Az emberekkel való kapcsolataimban nyíltságra és őszinteségre törekedtem, és ezt vártam el másoktól is. A munkában József Attila gondolata vezérelt: Ne légy szeles, bár a munkádon más keres, dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes. Az ebből fakadó tevékenységemmel sok ember szimpátiáját, szeretetét nyertem el. Ugyanakkor éppen egyenes szókimondásom miatt akadtak olyanok is – elsősorban a hatalom gyakorlói között, – akikben ellenérzéseket ébresztettem, nehezítették szakmai munkámat, s igyekeztek akadályozni eredményeim társadalmi elismerését. Minthogy szakmai téren nem érték el céljukat, névtelen levelekkel, nemtelen feljelentésekkel, publikációs nehézségek okozásával, külföldi kapcsolataim akadályozásával, elért eredményeim elhallgatásával, szakmai elszigetelésemmel próbálkoztak több-kevesebb sikerrel. Hasonló dolgok abban a korban még súlyosabb formában másokkal is megtörténtek a három T-s rendszerben. Ma már csak kóros kortünetként említjük, bár lehetséges, hogy kortalan kór, általános társadalmi betegség.

Önismeretem korán, népi kollégista koromban kialakult. A bírálatok és önbírálat tűzében edződtem. Mindig reálisan kellett felfogni helyzetemet. Hitet és optimizmusomat döntő mértékben könyvekből merítettem. Közösségi szellemben nevelkedtem, s ez határozza meg most is szemléletemet. Nyíltan szembeszálltam a gátlástalan karrierizmussal, elítéltem az egyéni érdeknek a közösség érdeke fölé helyezését, a józan, észszerű egoizmus híve vagyok. Tudtam, mert sokszor tapasztaltam, hogy a társadalmi mozgástérben számtalan körülmény és ellenhatás befolyásolja gondolkodásunkat és cselekedeteinket, s fel tudtam dolgozni a kudarcokat is. Mindig zavart a szabadság és szabadosság összekeverése, a korrumpálásnak lobbizással való elfedése, a szolgáltatók hűségidős rendszerét pedig szabadságom és cselekvőképességemnek korlátozásaként élem meg.

A hazugság, az álságosság, a kétszínűség keserített el leginkább. Életem során megaláztatásban is volt bőven részem, kisebbségi érzéseket igyekeztek kelteni bennem, kihasználták hátrányos helyzetemet, hogy anyagi ellátottságban nem voltam versenytársuk a "gazdagoknak". Vezetői beosztásokban nem törekedtem babérokra. Karmesterként dolgoztam. A „zenekarommal” együtt, tudásomat velük megosztva értem el elismerésre méltó eredményeket. A sors paradoxona, hogy a „zenészeimet” nem válogathattam meg és akadtak közöttük olyanok, akik csak szólózni akartak, vagy szándékosan hamisan muzsikáltak, nem a „kottából” játszottak. Ez is a korral járt/jár együtt.

Pályámat az elszenvedett kudarcok és méltánytalanságok ellenére sikeresnek érzem, pozitívan ítélem meg, hisz mindent elértem, amit konkrét követelmények és feltételek teljesítésével el lehetett érni. Igaz, nem kényeztettek el hivatalos elismerésekkel, de a szakmai közösség tiszteletét, becsülését ennél többre tartottam. Sok mindent nem sikerült úgy megvalósítanom, ahogy szerettem volna, és több megkezdett munkámat félben kellett hagynom 2003-ban, miután ellehetetlenítették szakmai működésemet. Józan belátásból 73 éves koromban 50 évi szolgálat után adtam fel a "küzdelmet". Közszolgálatomat nyugodt lelkiismerettel Arany János soraival zártam:

 

Függelék

1. Szakmai működésem tárgya a nyelv, közelebbről annak is a hangzó formája a beszéd. Bárczi Géza nyelvről megfogalmazott gondolatát teljes mértékben magamévá tettem:

  2. Oldottabb formában szóltam hitvallásomról 70. születésnapom alkalmával:

MEGHÍVÓ

Barátai és üzletfelei, tisztelői, munkatársai, tanítványai Bolla Kálmán professzor urat – vagyis Önt – 70. születésnapja alkalmával 2000. június 2-án (péntek) 16 órakor köszöntik az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanári éttermében (Budapest, V. ker., Piarista köz 1., félemelet).

    Összejövetelünkre szeretettel meghívjuk / megjelenésére feltétlenül számítunk.

Budapest, 2000. május 15.

A szervezők

 

 Válasz a meghívásra és az elhangzott köszöntésekre

 Nehéz emóciók és meghatottság nélkül reagálnom a születésnapi megemlékezésre, köszöntésre, arra a nagy-nagy szeretetre és megbecsülésre, amellyel engem elhalmoztak. Bevallom zavarban vagyok, többek között azért is mert nincsen rutinom az ilyen és ehhez hasonló élethelyzetekben való mozgásban, viselkedésben, nehezen találom fel magamat, s félek, hogy megbotlom a szőnyegben, vagy leejtem a szendvicset stb. A Gondviselés eddigi életemben megkímélt a szélsőséges élethelyzetektől, a nagy sorscsapásoktól és balesetektől éppúgy, mint a nagy elismerésektől, dicséretektől, ünneplésektől. Ha rajtam múlott igyekeztem is elkerülni, kikerülni ezeket.

   Megkísérlem tehát a lehetetlent én is, itt és most: megpróbálom leküzdeni a meghatódottságomat és úrrá lenni zavaromon. Világos előttem, hogy a lehetetlenre vállalkoztak azok a munkatársaim és tanítványaim is, akik ilyen széppé és emlékezetessé tették számomra ezt a találkozást azokkal, akikről tudták, hogy szorosabb szálakkal kötődöm hozzájuk. Valóban jó érzékkel tapintották ki, hogy kik azok, akikkel nemcsak szakmai kapcsolataim voltak, vannak, hanem mélyebb emberi érzelmi szálak is fűznek hozzájuk. Ez azt mutatja, hogy figyeltek, figyelnek rám. Köszönet érte. Persze, ha én állíthattam volna össze ezt a listát, akkor sokkal többen lennének rajta.

    Köszönetet mondok azoknak a kollégáknak és tanítványoknak, akik írásaikkal tiszteltek meg. A sok-sok üzenet, ami ebben a kötetben nekem címezve olvasható, nemcsak nekem szól, hanem rajtam keresztül másoknak is. Engedjék meg nekem azt a feltételezést, hogy ez mind megannyi válasz a mi jelzéseinkre, üzeneteinkre, amelyeket az Egyetemi Fonetikai Füzetekben küldtünk pl. az ilyen kötetcímekkel, mint Szép szóval igazat vagy Tiszta beszéd. A világnak és az utókornak szóló üzeneteknek szántuk a Magyar Nyelvész Pályaképek és Önvallomásoksorozatunkat is. Benne az 1975–2000 közötti negyedszázad 70 nyelvészének portréjával, munkásságjegyzékével, videoszalagon megörökített alakjával és hangjával. Mi a nyelvi kommunikáció teljességére törekedtünk: agytól agyig, szívtől szívig, lélektől lélekig szeretnénk kommunikálni.

     Miért gondolom, hogy a lehetetlenre vállalkoztak a szervezők, a kötet szerkesztői, kivitelezői? Azért, mert tudtam, hogy ennek a vállalkozásnak semmi anyagi fedezete nem volt. Ismerve mai helyzetünket bizonyára tudták, sejtették ezt azok a szerzők is, akik ennek ellenére fontosnak tartották, hogy írásaikkal jelen legyenek ezen a születésnapi megemlékezésen. Akarás, elszántság, összefogás, szeretet, na meg sok-sok munka kellett ahhoz, hogy a szándék megvalósuljon. És amit még nem tudtam ez ideig kibogozni a nagy titkolózások közepette! Azonban minden titokra előbb-utóbb fény derül! Elismerem, hogy nélkülem is lehet kalandokba bocsátkozni, és ehhez partnereket is találni. Ugyanakkor büszkeséggel tölt el, hogy a pusztába kiáltott szót is sokan képesek meghallani, hogy a falra hányt borsónak is találnak táptalajt, hogy a jó példa is lehet ragadós. Köszönet érte.

   Végezetül még magamról is hadd mondjak néhány szót. Kis családban születtem egy Vas megyei kis faluban, Gércén, és itt éltem 12 éves koromig. (Ez a 3 gyerek, 1 szoba, 2 kerék családmodellnek felelt meg.)

    Nagy családban nőttem fel 12–20 éves koromig Szombathelyen. Ennek közege a vasmegyei Árvaház internátusa, a Szabária Népi Kollégium és a Faludi Ferenc állami gimnázium volt. Éppen 50 évvel ezelőtt nyilvánítottak érettnek hivatalosan is. Ekkor ballagtam ki az iskolapadból a nagy ÉLETbe.

     1950-ben kerültem be egy igen nagy családba Budapesten. Ettől kezdve mind a mai napig e családnak vagyok a tagja. Ezt sem gyerekben, sem szobában, sem kerékben nem tudom meghatározni. Azt viszont elmondhatom, hogy minden tanítványomat – s hála isten igen sokan vannak – saját gyerekemnek tekintettem. Minden kollégámat, munkatársamat testvéremnek és minden tanítómesteremet szülőmnek éreztem. Ebben a nagy családban is voltak rossz gyerekek, árulkodós, veszekedős testvérek és mostoha szülők is, mint mindenütt a nagyvilágban.

  Mindenkinek, aki nemcsak önmagáért dolgozik, nemcsak önmagának él, szüksége van társakra, barátokra, szövetségesekre. A pártokba és szervezetekbe vetett bizalom elvesztése után alakítottam meg a Humanista Gondolkodók Közösségét, a HUGO-t. Ez a jóakaratú embereknek, a közjóért munkálkodóknak, az ún. megszállottaknak, elhivatottaknak az eszmei közössége. Ebbe az egyesületbe nem kell belépni, nincs tagkönyv, se tagdíj, se tagnyilvántartás. Ehhez csak tartozni lehet. Tehát semmiben sem hasonlít a valóságos pártokhoz, szervezetekhez.

 Itt tartok most 2000. június 2-án. Most ugyanúgy, mint 50 évvel ezelőtt, a ballagás idejét élem, akkor az életbe, most az életből ballagok, ballagtatnak, ballagtatnának. A folytatásról most sem tudok több bizonyosat, mint amennyit akkor tudtam, de voltak és vannak sejtéseim. Azt mondják, hogy idősebb korában az ember többet néz hátrafelé, de jobban lát előre. Ez csak részben igaz, mert sötétben és sűrű ködben csak tapogatózva lehet előre jutni.

Szerencsés embernek érzem magamat. A környezetem jóvoltából mindig sikerült lelki és fizikai egyensúlyomat megtartanom. Hitemet, optimizmusomat, szellemi képességemet és fizikai erőnlétemet a hátralévő időben is szeretném megőrizni. Ehhez is bizonyára megkapom majd a “HuGoktól” a szükséges segítséget.

Az eltelt 70 évért és a mai napért hálával és köszönettel tartozom Önöknek, kedves Szüleim, Nektek, kedves Testvéreim és Gyermekeim, valamint Nektek is, tisztelt Üzletfeleim.

 

Budapest, 2000. június 2.

Az ünnepelt