"(...)

– Na, választás lesz az idén is – mondta egy alkalommal egyik paraszt, akinél éppen a malacot oltani volt Gerő, az állatorvos –, lesz egy kis pénze a parasztoknak is.

– Pénze?

– Igen. Márhogy nekem. Mert jönnek az urak, aztán fizetnek a korteseknek. Nekem legalábbis mindig fizettek. Legutóbb is ... szereztem vagy tíz pengőt.

– Kinek korteskedett?

– Én akkor a Lócsy méltóságos úrnak. Nem tudom, hogy lesz-e az most követ. De ha nem ő, hát más. Majd annak, aki fizet.

– De hát a meggyőződés – mondta az állatorvos. A másik vállat vont.

– Olyan mindegy az, doktor úr. Én megmondom őszintén, én haspárti vagyok. Egyik méltóságos úr olyan, mint a másik.

– Ejnye, Bozsik bácsi. A haza érdekét is nézni kell.

– Hát mi a haza érdeke?

– Hát ... – zavarba jött.

– Na, ugye. A jelölt érdeke, hogy képviselő legyen. Aztán ígér fűt-fát. (...)

– Ha közülünk való szegény ember lenne a jelölt, nem mondom, az más lenne. A kevieknek maguk közül való jelöltjük van: az öreg molnár fia, az ügyvéd lett. Azok rá szavaznak, mert hát ismerik, tudják... De nekünk?! Ide jön valamilyen úr, két-három belőlük, olyan mindegy nekünk, melyik.

Gerő nézegette az öreg paraszt arcát, s elgondolkozott.

Másnap eszébe jutott, harmadnap is:

– Mi lenne, ha fellépnék? (...)

*

Három nappal a szavazás előtt kihirdette az intéző a cselédek közt, hogy a Lócsy méltó- ságára kell szavazni. Aki nem arra szavaz, az ... Nem fejezte be a mondatot, csak a kezével tett egy fenyegető mozdulatot. (...)

– Ne ijedjenek meg, titkos a szavazás – biztatgatta az embereket Gerő, ha találkozott velük. – Nem derül ki, hogy ki kire szavazott. (...)

*

Este hatkor jött Gerő egyik megbízottja:

– Lezárták a szavazást, most már kezdik a szavazatok számolását. (...)

Éjfélre megvolt a végeredmény. Gerő vagy négyszázötven többséggel bejött. (...)

*

Eltelt egynéhány hónap. (...)

Gerő az uradalom felé tartott egy alkalommal – sertéseket kellett oltani, a jószágigazgató kocsit küldött érte. A dűlőben találkozott Bozsikkal s Varjúval.

Sár volt, egy rossz ló húzta a szekeret, a két paraszt mellette lépegetett a sárban. Hogy azzal is könnyebb legyen a lónak. Köszöntek illendően.

– Jó napot, képviselő úr.

– Jó napot – állította meg Gerő a kocsit, s hallgatott. Valamit mondani szeretett volna, de hallgatás után sem jött más a szájára, mint az, hogy: – Hát mi újság?

– Semmi, semmi – mondta Varjú. – Nagy a szegénység. Meg munka sincs.

– Régen láttuk a képviselő urat – mondta Bozsik.

– Nem érek rá – mentegetődzött. – Hiszen – s mosolyt erőltetett az arcára – a maguk érdekében járom mindig Pestet.

– Csak már látszatja is lenne – mondta Varjú. Aztán hallgattak. Aztán Gerő zavartan mondta:

– Hát akkor én ... mennem kell, sok dolgom van.

Az uradalmi kocsis indított, a két paraszt utánanézett a távolodó kocsinak. Varjú mondta, kicsit keserűen:

– Felvitte az Isten a dolgát ...

Befejezetlenül hagyta a mondatot. Szólt a lónak, az nekifeszült az istrángnak, s megindult a szekér a sárban. Ők ketten mellette ...

– Pedig nem volt rossz ember – mondta Bozsik.

– Nem. Az nem volt. – Hiszen most se az.

– Nem, most se. Jó ember. Csak ...

– Hát az urak közé keveredett ő is.

– Igaz. De hát így van már. Aki a mi érdekünkbe szólna, az is ...

In: Sarkadi Imre: Elbeszélések. Szépirodalmi, 1980, 94–110.