Vox Humana

 

MÓRA FERENC:

Osztozkodások

I.

 Meghangosította Jávor Balázs

 

Idő: hetivásáros nap, alkonyat felé; színhely: vízparti kocsma, még gerendás, de már villanylámpásos. Vendég igen gyéren, három asztalnál négyen. Az egyiknél valami úrféle andalog, adóvégrehajtó, nótaáruló vagy valami ilyesmi lehet, mert bőrszivart szív szopókából. Ezt nem kell tekintetbe venni, mert aki úr, az menjen az urak kocsmájába, a tükörablakos nagy szálába, oszt lógassa ott a lábát a bársonykanapéról, ne üljön ide hivalkodni a szegény emberek közé.

A másik asztalnál már idevaló, rendes ember felejtkezik, Sahin Ugró Gergő, aki Ötömös-szélbül következett be a városba, eladott egy tehénkét borjastól, kapott is háromszáz koronát, de igen kimelegedett az alkuban, ugyan nem is az alkuban, mert az nem tartott soká, hanem a zsidó mindenáron arannyal akart fizetni, Gergő meg azt nem akarta vállalni, mert lelkére kötötte az asszony, hogy csak rendes pénzt fogadjon el – hát igen, kiabálni kellett a Jakabra, és most utána kell ereszteni a nagy méregnek félliter békítőt.

A harmadik asztalnál Francia Nagy Antal koccintgat a komájával, bizonyos nevezetű Papdi Sós Jánossal. Mást nem is mondanak, mikor összeütik a poharat, csak annyit, hogy "...sten", "...sten" – amiből látnivaló, hogy ezek is igen itthon vannak a vízparti kocsmában. Mikor pedig nem koccintanak, akkor néznek kifelé az ablakon, amerre a napot lehet sejdíteni az alkonyati vörösségben, s éppen ezen kezdődött az osztozás. Mert Sahin Ugró Gergő is odabámult a napra, noha a nagy báránybőrsapkában nem nagyon formázta a napraforgó-virágot, de nem érte be a bámulással, hanem meg is szólalt. Azt mondta:

– Lemén a nap a tengörbe.

Ez ugyan úgy volt mondva, hogy senkinek se volt mondva, de azért akárki meghallhatta. Francia Nagy Antal meg is hallotta, és odasúgta Papdi Sós komának, hogy tökéletlen embör löhet az, aki még azt se tudja, hogy a nap nem a tengörbe mén le, hanem átmén az Emerikába. Ezt Antal csak félhangon mondta, de a koma egész fönthangon nyilatkozott:

– Nincs még benyőlve a feje lágya.

Gergő nem azért ötömösi magyar, hogy az ilyesmit szó nélkül hagyja, ennélfogva kiveszi a pipát a foga közül, és megkocogtatja vele az asztalt:

– Aszondja kend, hogy nincs benyőlve a fejem lágya? Szeretném tudni, melyikünké keményebb.

Antal lejjebb nyomja a fejibe a sapkát, és a szeme sarkával odavág a komának. Ez annyit tesz, hogy "koma, ne hagyja kend magát", és a koma valóban nem hagyja magát.

– Nem tudom, kit tisztőjjek kendben, de mán mögengedjön, az én fejem mégis erősebb a kendénél.

– Nono – mondja Gergő, és kiugrik a szoba közepére. – Tögyünk próbát, üssünk kosfejet.

Papdi Sós koma szintén fölegyenesedik, és megbátorítja magát egy nyelet borral.

– No, gyék kend!

Azzal összemennek. Gergő előregörbült testtel szalad a komának, s a két turáni koponya összekoppan.

– Röcsög-e? – kérdezi az ötömösi ember.

– Nem röcsög.

Megint összemennek, és most a koma kérdezi:

– Röcsög-e, ötömösi embör?

– Nem röcsög.

Harmadszorra aztán recsegett. Most Gergő érdeklődött, mint soros, de a koma nem felelt – csak odabotorkált az asztalához.

– Fáj-e? – kérdezte részvéttel Antal.

A koma szisszentett egyet, de nem szólt, csak a fejét simogatta. Aztán beöntött egy pohár bort, fújt egyet, és odafordult Antalhoz:

– Hogy van az, hogy az egyik embör feje keményebb, mint a másiké?

– Hát úgy, hogy az egyik ember feje jobban teli van, mint a másiké – magyarázta Antal. – Úgy, mint a hordó, tudja kend, azt is nehezebb összetörni, ha teli van, mint ha üres.

A koma kipucolta a pipaszárat, kikaparta a pipát, megtömte, rá is gyújtott, s még mindig csak a fejét tapogatta. Egyszer aztán kivágta a szót:

– No, úgy vöszöm észre, akkor az én fejemben ügön kevés löhet, mert ügön fáj.

Azzal tisztelgett a poharával az ötömösi ember felé, ahogy Roland a kardjával tisztelgett Ganelon lovagnak a roncevalles-i csata után: – ...csértessék!

Így osztoztak mifelénk a magyarok – 1913-ban.

 

In: Móra Ferenc: Tápéi furfangosok. Válogatott elbeszélések I. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1962, 122–4.