Vox Humana

 

Mikszáth Kálmán:

A jelek mesterei

Meghangosította: Nagypál Szabolcs

 

Egy szobatudós (persze német) fejébe vette, hogy jelekkel kellene beszéltetni az emberiséget. A nyelvtanítás nehézségei mind elesnének, népek eggyé forrnának – egyszóval igen sok haszon háramlik ebből a világra.

Mindenekelőtt tehát csinált egy rendszert (mert tudósnál, hiába, a rendszer a fő), s elhatározta, hogy ennek tökéletesítése végett elutazik különféle népek mozdulatait és taglejtéseit tanulmányozni.

Jártában-keltében egy magyar faluba ért, ahol azt mondták neki, hogy van itt már egy olyan tudós, aki a jelekkel való beszédmódban jeleskedik.

– Kicsoda?

– Páva Mihály, a félszemű szűrszabó. Nagy gégebajban nyavalyáskodott azelőtt, akkor ötlött eszébe, hogy kár a gégét koptatni, mikor abból csak egyet kap az ember az egész életére. Ujjakat azonban minden kezére ötöt. Kitalálta tehát a jelekkel való beszélgetést.

Nosza kedvet kapott a tudós hozzámenni, s megpróbálni, milyen lesz a jelek tudományának gyakorlati értéke. Most válik el, most lesz az első próba. Megkérte a papot, hogy vezesse a szűrszabótudóshoz.

Az éppen egy cifra szűrt köpködött ki sújtással akkor is, midőn a műhelybe értek.

A tudós odalépett hozzá, és a következő párbeszéd fejlődött ki közöttük:

A tudós fölemelte ujját.

A szűrszabó két ujját emelte föl.

Erre a tudós ragyogó ábrázattal három ujjat emelt föl.

A szűrszabó összeszorította mind az öt ujját, és az öklét emelte föl.

A tudós megelégedetten hunyorgott a szemével és távozott.

– Nos, tehát megértették egymást? – kérdé a tudós kísérője, mikor már künn voltak.

– Tökéletesen! – szólt az lelkesedéssel.

– Hogyan? Tehát miről volt szó önök közt?

– Vallási dolgokról diskuráltunk.

– Ah!

– Én egy ujjamat mutattam, hogy "egy az isten", erre ő kettőt mutat, hogy "atya és fiú". Jól van, jól, de ha ön így akarja venni, mondám, azaz mutattam, akkor három az isten, "atya, fiú s szentlélek", és fölemeltem a három ujjamat. Mire ő az ujjait összeszorítva, kifejezé, hogy "de valamennyi egy". Ó, kérem, nagyszerűen ment! Ez az igazi világnyelv. A "volapük" túl van szárnyalva.

A kísérő fejet csóvált, és kisvártatva visszatért a szűrszabóhoz egyedül.

– Nos, Mihály bácsi, miről beszélgettek a tudóssal?

– Az egy impertinens fráter, öcsém.

– Hogy-hogy?

– Hát bejött a nyomorult a saját hajlékomba, és az egy ujjával mutatja, hogy csak egy szemem van. Micsoda? A testi hibámat meri kigúnyolni? Visszamutatom neki a két ujjamat emelve, hogy nekem ez az egy szemem is többet ér, mint az ő két pápaszemes szeme. De a szemtelen tovább gúnyolódott, fölemelve a három ujját, hogy azt mondja: "kettőnknek három szemünk van". Na már akkor én sem állhattam tovább, elfogott a düh, összeszorítottam az öklömet... szerencséje, hogy megoldotta a kereket!

... Ilyen az, mikor két tudós egymást megérti.

Milyen lehet hát, mikor meg nem érti egymást?

 

In: 219-20.