Bemutatok egy szöveget kétféle előadásban. A felvételeket az egyetemi "Írott szöveg hangzó forma" szakszemináriumhoz készítettem az elmúlt "évszázadban". Hallgatóim mondták hangszalagra. Az elemzés arra irányult, hogy megtudjuk, miként adhatók vissza hangzó formában hitelesen az író által írásban és "sorok között" kifejezett gondolatok, érzelmek.

Hallgassák meg a) Barna Emese,

                            b) Nagypál Szabolcs elmondásában.

 

Mi a véleménye a meghangosításokról? Ön hogyan oldaná meg e nem könnyű feladatot?

 

Örkény István:

Emlék a háborúról

    mely a legtöményebb élet, mert a legjelenvalóbb halál, melynek minden perce magában hordja azt a lehetőséget, hogy ő lesz az utolsó, ezért lesz egyszerre olcsó és drága az időd,

    melynek csak reggele van, és csak a mai reggel a reggele, mert hogy dele, délutánja, estéje, másnapja lesz-e, vagy pláne holnaputánja, azt sose firtasd, mert csak azt a percet vagy azt az öt percet vagy azt a negyedórát akarod túlélni,

   melyben ha szomjadra vizet ihatsz, ha megéhezve jóllakhatsz, ha hidegvette tenyérrel parázs fölé nyúlhatsz, ha elfáradva egy kukoricásban hanyatt fekhetsz, azt hiszed, nincs a föld kerekén tenálad boldogabb,

    mely a végletek állandó egyidejűsége, egyszerre a veszélytől rettegés és a veszély semmibe vevése, egyszerre a számító, hidegfejű önzés és az utolsó cigarettád körbeadagolása, egyszerre társad eltaposása, hogy nyomorult irhádat mentsd,

   melynek nincs se valószínűsége, se valószínűtlensége, mert minden egyformán lehetséges egy szelíd domb hajlatán heverészni a kukoricásban, s hazagondolni a békés, bárányfelhős ég alatt, és egy szempillantás múlva hővé és fénnyé válni, meg ami még abból a hazaküldött gondolatodból megmaradt,

    melynek egyetlen mentsége, értelme, jogosultsága az lehet csak, hogy annyi tömérdek háború után az összes háborúk utolsója legyen, 

    mert nincs, aki túlélje,

    mert a pusztító jobban belepusztul az általa okozott pusztulásnál,

    mert a sebesült elvérzik a kukoricásban, jeltelenül és névtelenül, mert nincs aki kukoricát törni, őt elföldelni, fölötte imát mondani jönne,

    és mert nemcsak a rokkantja rokkan meg holtáig, hanem az épségben túlélő is holtáig viseli a túlélők testet-lelket roncsoló bűntudatát,

    amitől te is, akinek hét horzsoló aknaszilánkon kívül egy hajad szála se görbült, még tíz, húsz, harminc esztendő múlva is arra riadsz föl álmodból, hogy egy jaj, Feri, hol vagyot ordítottál,

    és nézel a sötétbe, s kérded, hogy mit keresek én itt, miért viselem arcomat-nevemet, mikor a tiédre nem emlékszik senki, miért is nem döglöttem meg veled, hogy emlékedet ne kelljen viselnem, s lennék a nemlétben névtelen, bűntelen, akinek a húsa már lefoszlott, szaga is eloszlott, csontjai szétgurultak a kukoricásban.

 

In: Örkény István: Egyperces novellák. Magvető_ Zsebkönyvtár, Budapest, 1977, 362-3. (5., bővített kiadás)