Vox Humana

Tömörkény István:

XY elmondásában

FE elmondásában

Csőszhalál

(Részletek)

 

(...) A kutya ezúttal is valami hadjáraton van, mert nem mutatkozik. A csősz maga mozog a gunyhó körül. (...)

Jó távolosan kocsi zörgött, s kisvártatva elhaladt az úton a gunyhó előtt. Sebők Falu Pálné ült benne a kisebbik urával, és köszöntötték az öreget.

– Nagyon jót főzhet kend, János bácsi – mondja az asszony köszöntve. – Tele van a határ a szagával.

Az öreg mosolygó szemmel tekint föl a kocsira.

– Mönyecskét várok én erre – szól. – Gyere, majd mögkínállak.

– Jaj, jaj – neveti a fiatalasszony –, nem löhet ám, János bácsi. Besúgná ez a legény az uramnak.

Nevetnek. A legény nevet, az öreg nevet, a menyecske nevet, úgy lehet, talán még a lovak is nevetnek. A kocsi lassan halad a homokban, de a fordulónál még visszakiált a Sebők:

– Mit izen kend a fiának? (...)

Az öreg egy kisebb fajta dinnyét fölvesz a földszélből, és a kocsihoz viszi.

– Ezt e – mondja –, ha odaadnátok, hogy küldi a Marci gyeröknek az öregapja. Hogy a fele az üvé, fele Jancsié.

– Jól van – felel a legény –, majd leadódik a kocsirúl.

Elmennek. A csősz most már sietve tér a tarhonyához. (...)

Lehajol a korsóért, de hirtelen megtántorodik.

– No – morogja – no...

Olyan volt ez, mintha szédült volna, de utána már nincsen baj semmi.

(...) Megfogja az ágast, és csavar rajta, minek folytán a bogrács elfordul a tűztől. (...)

Vinné, hogy majd a székre teszi, hanem most ismét megcsapja a tántorodás úgy, hogy a gunyhó oldalához esik. (...)

A bogrács a tarhonyával ott van a kezében. Süti egy kissé, s le is tenné, de nem bírja. Nem mozdul a karja. (...) A homlokáról víz kezd peregni, a szemei elé nagy fekete állat áll. Csak azután látja, hogy a kutya ez, amely az ételszagra megérkezett. (...) Kissé fölnyílnak a csősz szeméről a hályogok, és ahogy a kutyát így látja, a szívét belepi a szomorúság.

– Te vagy itt velem egyedül, és lám, még te se sajnálsz.

Ilyent gondol homályosan, lassan. A szeméből öregesen kigördül egy könnycsepp, rúg előbb a jobb lábával, rúg aztán a bal lábával, a tarhonya kifordul a földre. Most történt a halála. (...) A kutya nézi a testet. A hold feljött, s fehér világával végigfeküdt a hangtalan téreken, a kukoricán, a halotton, s a hamvadó parázson, amely az utolsó vacsorát főzte. (...)

 

In: Csata a boldogságért. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981, 85–90.