A hetvenes évek magyar nyelvészei

 

Hölgyeim és uraim, tisztelt pályatársak!

 

Azzal kezdem, hogy most nem olyan előadás következik, amilyen a meghívó szövege alapján és Kiss Jenő tanár úr szavai után várható lenne. Előadója vagyok a 70-es évek magyar nyelvészeinek. Előadásom azonban nem a mindennapi értelemben vett előadás, eredetileg én inkább a bevezeti, ismerteti igéket használtam volna, de Kiss Jenő tanár úr ragaszkodott az előadáshoz. Némi töprengés után rájöttem, hogy az előadó, előadás szavaknak is több jelentése van. Megerősítés végett A magyar nyelv értelmező szótárához fordultam, ahol az előadás címszó első jelentése ez: „valahova eltett, elrejtett tárgy elővétele és átadása, átnyújtása”. Igen, esetünkben erről van elsődlegesen szó. A szekrényem mélyén fekvő, elrejtett és féltve őrzött felvételeim elővételére, részbeni átadására, pontosabban fel- és bemutatására kértem lehetőséget. Emellett a címszó más jelentései csak kisebb mértékben érvényesülnek, így a második jelentés: „valaminek bizonyos részletességgel való elmondása”, illetőleg a negyedik: „valamely művészi alkotás vagy szórakoztató látványosság bemutatása közönség előtt” jelentésekre.

 

Értelmiségi közérzet a 70-es években

            De térjünk a tárgyra. Ugorjunk vissza 15–20 évet a magyar nyelvtudomány történetébe, idézzük fel a 70-es évek hangulatát és szellemiségét, törekvéseinket, tépelődéseinket, mindennapi szakmai gondjainkat, elképzeléseinket, álmainkat, gyötrelmeinket, az élet kihívásaival való szembesüléseinket. Immáron tisztes időtávlatból mérlegelhetjük az eredményeket és az elkövetett hibákat.

De milyenek is voltak azok a 70-es évek?

            a) A világpolitikában túlvagyunk a hidegháborús konfrontáción. A nagyhatalmak meghirdették a békés egymás mellett élés politikáját. Remény volt arra, hogy az emberiség magára talál. Ezt a bizakodást próbáltam érzékeltetni az előadásom elején megszólaltatott zenével: Vangelis Himnuszával. Úgy tűnt, hogy az értelem kerekedik felül: a fény legyőzi a sötétséget.

            b) A magyar társadalom belső helyzete is normalizálódott. Lehetett már nemcsak helyeselni és éljenezni, hanem kritizálni is, őszintébben megnyilatkozni. A jobbító szándék nem minősült azonnal ellenséges cselekedetnek. A 70-es évek értelmiségi közhangulatát szeretném érzékeltetni. Keresztury Dezső Jelentés az ajtók csikorgásáról című versével A hangfelvétel kérésemre 1975. október 7-én készült a szerzővel.

Ideje 1 perc 50 másodperc. Hallgassuk meg!

 

Jelentés az ajtók csikorgásáról

 

                                   »De miért csikorog idehaza

                                   minden ajtó?« – kérdezte

                                   messziről jött gyermekkori társam,

                                   mikor már kibeszélte magát

                                   a hazában látottakról.

                                   Örült. Tehette is, hiszen

                                   romok közül futott el.

                                   De kérdése bennem is

                                   már kézlegyintve megszokott

                                   dühöt kavart fel. Nyomozni kezdtem.

 

                                   Egyhelyt azt mondták: »Igazán?

                                   Észre se vettük.« Másutt: »Nem az én

                                   ajtóm!« Ismét másutt: »Nincs keret.«

                                   Egy beosztott: »Még azzal is

                                   én vesződjem?« Egy főnök: »Nálam

                                   nincs zajtalan ajtó,

                                   ezért nem működhetnek

                                   észrevétlen a besurranók!«

 

                                   Barátom kajánul: »Nem lehet

                                   valami jelkép ez? A tárgyak

                                   szólnak a hallgatók helyett?«

 

                                   Nevetni, de sírni is jó volna rajt,

                                   mennyit beszélnek a zaj-ártalmakról

                                   a környezetvédők, míg világszerte

                                   idegtépőn jajgatnak, visítoznak

                                   olajozatlan a kilincsek, forgók, gépek.

 

                                   Mindenki áthárítja a felelősséget

                                   a hitványabb munkáért: önmagával

                                   van elfoglalva, holott már rég

                                   alig azonos azzal, akit játszik,

                                   s nem is érdekli, mi minden

                                   mar egymásba, fáj, csikorog

                                   mozgalmasan növekvő világunk

                                   szép látszatai mögött.

 

                                   Pedig van elég olaj; akár

                                   a fáradt is megtenné; csak

                                   lenne, ki odafigyel.

             In: Keresztury Dezső: Állandóság a változásban. Zalaegerszeg, 1984, 39–40..

 

Tegyük a dolgunkat!

 

Ne légy szeles,
Bár a munkádon más keres -
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes.

(1936. József Attila)

 

Igen, éreztük, hogy sok minden nincsen még rendben. Tenni kell az országos dolgokban épp úgy, mint a szaktudományokban, így a fonetikában is. 1971-ben kaptam megbízást az MTA Nyelvtudományi Intézete fonetikai osztályának a vezetésére. Első dolgom a laboratórium rekonstrukciója s a kutatómunka megszervezése volt. Új eszközök beszerzésére volt szükség. Így jutottam hozzá egy, akkor újdonságnak számító Siemens Sirecord-E típusú orsós képmagnetofonhoz, melyet a beszédfiziológiai vizsgálatokhoz használtam (dinamikus labiográfiai és radiológiai felvételek készítéséhez). A magyar leíró hangtani kutatásokhoz széles körű anyaggyűjtésbe kezdtem, nemcsak a morfofonetika tárgyköreiben, hanem a mondat- és szövegfonetikai vizsgálatokhoz is. Így született meg a képmagnetofonos szövegfelvételek gondolata, melynek egyik ágát az akkor Nyelvész arcképcsarnoknak, majd Élő nyelvészlexikonnak nevezett felvételek képezték. Kettős célt kívántam elérni: egyrészt megbízható, hiteles kutatási anyagot nyerni (anyagi ráfordítás nélkül, mert akkor is hiányzott a pénz), másrészt nyelvészkortársaimat kívántam megörökíteni az utókor számára, s olyan tudománytörténeti szakanyagot létrehozni, amilyen eddig még nem készült, de a technikai feltételei már megvoltak.

            Nem foglalkozom azzal, hogy milyen rendkívül értékes anyag gyűlt így össze a szövegfonetikai elemzésekre, hanem ez alkalommal a tudománytörténeti jelentőségét szeretném kiemelni.

            Hadd említsek még két körülményt ezzel kapcsolatban. Az egyik: tudomásomra jutott, hogy a finnek óriási hangarchívumot hoztak létre neves hazai és külföldi személyiségek hangjának a felvételeiből. Ha valaki külföldre utazott, megkapta a feladatot, hogy kinek a hangjával térjen vissza. Így került hozzám Tervonen úr is, akinek Keresztury Dezső és Latinovits Zoltán hangjának a megszerzése volt a feladata. A finn példát követve több kísérletet tettem, később másokkal együtt is, hasonló archívum megszervezésére, de az illetékesek részéről nem kaptunk hozzá támogatást.

            A másik a mesterséges beszédelőállítással függ össze. Amikor a kutatásban már olyan szintre jutottam, hogy nemcsak hangokat, hanem szavakat és mondatokat is tudtam szintetizálni, megcsillant a szövegszintézis lehetősége is. Kerestük a mesterséges beszéd felhasználásának, alkalmazásának gyakorlati területeit, lehetőségeit (az analysis by synthesis módszerrel történő kutatáson kívül eső más alkalmazásokat is). Így gondoltam arra, hogy nemcsak a magyar leíró hangtani kutatásban, nemcsak a köznyelvi vizsgálódásokban, hanem a dialektológiában és a nyelvtörténetben is alkalmazni lehetne. Csak közbevetőleg említem, hogy az előbbit illetően megszólaltattam, hallhatóvá tettem Csűry Bálintnak a szamosháti nyelvjárás hanglejtésformáiról közölt diagramjait. A nyelvtörténeti felhasználást illetően pedig Bartók Jánossal szövetkeztem, akinek tetszett az ötlet. A Halotti beszéd hiteles megszólaltatására gondoltunk. Ehhez pedig hangtörténetileg korrekt olvasatra volt szükség, erre Bárczi Gézát és Benkő Lorándot kívántuk felkérni. Bartók János el is készítette Bárczi Gézával a hangfelvételt. Ezt szeretném most bemutatni. Hogy a Halotti beszéd szintézisére, azaz mesterséges megszólaltatására mégsem került sor, annak több oka van. Közöttük olyanok is, mint a veláris <e, i>, gemináta, diftongus, affrikáta stb. kérdésekben történt felvetéseink nem éppen kedvező fogadtatása. Így aztán lemondtunk arról, hogy más vizekre evezzünk. (Ez lett a sorsa a nyelvjárási hangbankra tett javaslatunknak is.) Kedves emlékként és jelentős tudományos értéket képviselő szakanyagként őrzöm a Bárczi Gézával készült hangfelvételt. Hallgassuk meg. Ideje: 2 perc 30 másodperc, majd ezt követően Bárczi Gézának önmagáról rajzolt pályaképét és szakmai önvallomását. Ideje 9’ 10’’.

 

Halotti Beszéd Bárczi Géza elmondásában

 

 

 Bárczi Géza vallomása pályájáról

 

Ami a pályámat illeti, az bizony kanyarokkal és elvesztegetett idővel van tele. Már gimnazista koromban oszmán-törökül tanultam, turkológusnak készültem, s Eötvös-kollégista koromban, mikor már kicsit jobban megismerkedtem a nyelvtudománnyal, ugyancsak kitartottam e mellett a cél mellett. Azután az I. világháború alatt francia fogságba, illetve internáltságba kerültem, és ott bizony nem volt mód arra, hogy ezeket a tanulmányaimat folytassam. Ellenben hozzájutottam könyvekhez és megtanultam a francia nyelvtörténetet, megtanultam spanyolul meg olaszul, és így lassanként romanistává vedlettem át.

Még a lausanne-i egyetemen is ez volt a fő szakom, francia főszak és olasz és spanyol a mellékszakom. Azután, amikor hazakerültem folytatni próbáltam ugyancsak a romanisztikai tanulmányaimat, azonban nagy nehézségekbe ütköztem. Egyrészt a magyarországi könyvtárviszonyok, másrészt a saját egyéni viszonyaim nagyon nehézzé tették azt, hogy megfelelő anyaghoz jussak és hát művelhessem valóban ezt a tudományterületet.

Voltaképpen egyetlenegy témakör jutott a közelembe: ez a magyar‑francia érintkezések, és miután megtanultam vallonul is többszöri belgiumi tartózkodásom során, főleg ezzel foglalkoztam és apróbb részlettanulmányokat, majd egy kis összegező tanulmányt is írtam. Akkor aztán, hát ez alatt az idő alatt természetesen már szükséges volt megismerkednem jobban, mélyebben a magyar nyelvtörténettel is, úgyhogy, amikor a harmincas évek vége felé Pintér egy magyar értelmező szótárt tervezett a Budapesti Középiskolai Tanárok Munkaközösségében, megkért engemet arra, hogy minden egyes szócikk után egy etimológiai megjegyzést tegyek, hogy az az illető szó török eredetű, finnugor eredetű stb., egészen rövid és minden fejtegetés nélkül. Én erre vállalkoztam, el is kezdtem dolgozni, gyűjtöttem az anyagot bőven, amikor az egész Pintér-féle vállalkozás összeomlott. Azt gondoltam, hogy hát az eddig hiába veszett, vagy hiába végzett munka ne menjen teljesen veszendőbe, talán meg tudom én magam is csinálni egy kis etimológiai szótárnak a kidolgozását. Felajánlottam az akkori Egyetemi Nyomdának ezt a munkát, és miután egy betűt, egy kis betőt kidolgoztam próbaképpen, s azt megmutattam egypár befolyásos kollégának, Németh Gyulának például, akinek nagyon-nagyon tetszett, azután Paisnak és Melichnek és az ő ajánlatukra az Egyetemi Kiadó, az Egyetemi Nyomda kiadója elfogadta kiadásra, és így jelent meg a Szófejtő Szótár. Ezzel a szótárral én ezután már végleg eljegyeztem magamat a magyar nyelvtudománnyal, mert hiszen ehhez elsősorban arra volt szükségem.

Tudom, hogy ez a szótár nemcsak elavult, de már kezdetben is számos hiányosságot mutatott fel, mindazonáltal azonban úttörő munka volt, mert hiszen egy első szintézis volt a magyar szókincsről, olyan szintézis, amely be is fejeződött.

Amikor aztán a debreceni egyetemre kerültem, ott természetesen a magyar nyelvészettel kellett elsősorban foglalkoznom, és az előadások előkészítésében a magyar nyelvészetnek, a magyar nyelvtörténetnek, de még a leíró nyelvtannak is úgyszólván minden egyes fejezete sorra került. És készítettem előadásokat magyar hangtörténet, bevezetés a nyelvtudományba, magyar hangtörténet, szókincs története, alaktan története stb., stb.

S ezek az előadások azután később, ha kissé rövidített formában is, de megjelentek az Egyetemi Nyelvészeti Füzetekben. S akkoriban, azt hiszem, hogy valóban, hát fontos szerepet töltöttek be. Ettől kezdve már, mint mondottam, a magyar nyelvtudomány érdekelt engemet elsősorban, és ezzel is foglalkoztam főleg.

Mégpedig valahogy mindig a nagy összefüggések, a szintézisek érdekeltek, sokkal inkább, mint az apró részletkutatások. Bár ilyeneket is természetesen kénytelen voltam végezni: etimológiákat, ragtörténetet stb. De alapjában véve mindig az egész, a teljes összefüggés érdekelt, mert észrevettem, hogy itten nagyon nagy hiányosságok vannak, tudniillik a különféle, egymástól függetlenül keletkezett apró részletteóriáknak az összeillesztése bizonyos nehézségekbe ütközött, és ezeket a nehézségeket próbáltam lecsiszolni.

Ezért a munkásságom legnagyobb része hát mégiscsak ilyen egyes fejezeteknek az összefoglalásai voltak, amelyet természetesen sokat kellett pótolnom, részleteket is, és hát összeilleszteni a már meglévő ismereteket is.

Ezeknek a végső ‑ hogy is mondjam ‑ eredménye volt, hogy úgy mondjam, a magyar nyelvnek az életrajza. Amellett természetesen folytatnom kellett oktatói, nevelői munkámat is, amely, azt hiszem, hogy különösen a debreceni egyetemen volt eredményes, mert a kis egyetemen minden egyes hallgatómat személyesen ismertem, a szemináriumban sikerült valamilyen olyan légkört teremtenem, amely a családiasság, a meghittség természetes atmoszféráját adta, és amely egyszersmind alkalmas volt arra is hogy, munkamorálra és hát tudományos lelkiismeretességre is nevelni lehessen a hallgatókat.

Ezt, azt hiszem, vagy legalábbis úgy látom, hogy annyiban koronázta siker, hogy számos ott végzett hallgatóm ma előkelő helyet foglal el a magyar nyelvtudományban, annak szorgalmas, hasznos munkása; és azt hiszem, hogy ebben egy kicsi részem legalábbis nekem is volt.

Körülbelül ennyiben tudtam beszámolni arról, amit megpróbáltam csinálni és hogy milyen sikerrel, azt természetesen nem én fogom megmondani, hanem majd mások, az utókor. Tehát egyelőre, ha nem is elégedetten, de azért mégis lelkiismeretfurdalás nélkül zárom le a pályámat.

     Köszönöm.

 

A felvétel 1975. október 12-én készült.

 

 

Indítékaim

Éreztük az ajtók csikorgását. Tapasztaltuk, hogy a tudomány munkásainak hivatalos szakmai megítélésében sincs minden rendben. Közepes képességű és gyengébb teljesítményű embereket kiáltanak ki világhírű tudósoknak, és fordítva is. Hallgattassék meg a legilletékesebb is, maga a nyelvész, mondja el magáról mindazt, amit munkájában lényegesnek, maradandó értéknek tart, amit magából az utódoknak is meg akar mutatni. Tehát mutassák meg magukat nyelvész pályatársaim is. Kiválogattam az akkor élvonalbelinek számító, tudományos minősítést szerzett nyelvészeket. Így készült el a sok egyéb listák (B-listák, TTT-listák (azaz Tiltott–Tűrt–Támogatott személyek), feketelisták, halállisták, Schindler-lista stb.) mellett „Bolla listája” is, mely 51 hazai és 5 külföldi nyelvészt tartalmaz. Listám nem teljes, mert

            ─ voltak, akik kitértek a felkérés elől (többek között Ligeti Lajos, Sebestyén Árpád is.),

            ─ voltak, akik külföldön tartózkodtak, s ezért nem voltak elérhetők (Fónagy Iván, Gulya János, Rédei Károly és mások.),

            ─ voltak ─ a legnagyobb sajnálatomra ─, akik már nem érték meg a felkérést (így. Németh Gyula, Sebestyén Irén, Kniezsa István, Pais Dezső).

            ─ és maradtak, akiket még szívesen látnék a listámon (Baleczky Emil, Péter Mihály és még jónéhányan).

            Jogosnak tartanám, ha most a 70-es évek hetven nyelvészét mutathatnám be ötvenegy helyett. Felolvasom a ” Bolla-listát”:

 1. BALÁZS JÁNOS                           27. KÁROLY SÁNDOR

 2. BALOGH DEZSŐ                          28. KERESZTURY DEZSŐ

 3. BALOGH LAJOS                          29. KIEFER FERENC

 4. BÁRCZI GÉZA                               30. KISS LAJOS

 5. BARTÓK JÁNOS                          31. KOVALOVSZKY MIKLÓS

 6. BENKŐ LORÁND                         32. LAKÓ GYÖRGY

 7. BERECZKI GÁBOR                      33. LŐRINCZE LAJOS

 8. CZEGLÉDY KÁROLY                   34. B. LŐRINCZY ÉVA

 9. DEME LÁSZLÓ                              35. MOLLAY KÁROLY

10. DEZSŐ LÁSZLÓ                          36. MOLNÁR JÓZSEF

11. DOMOKOS PÁL PÉTER             37. NYÍRI ANTAL

12. DOMOKOS PÉTER                      38. PAPP FERENC

13. ELEKFI LÁSZLÓ                          39. PAPP LÁSZLÓ

14. ERDŐDI JÓZSEF                         40. RÁCZ ENDRE

15. FÁBIÁN PÁL                                 41. J. SOLTÉSZ KATALIN

16. FOGARASI MIKLÓS                  42. SZABÓ DÉNES

17. GREGOR FERENC                       43. SZABÓ T. ATTILA

18. GRÉTSY LÁSZLÓ                        44. SZATHMÁRI ISTVÁN

19. HADROVICS LÁSZLÓ               45. SZENDE ALADÁR

20. HAJDÚ MIHÁLY                          46. TAMÁS LAJOS

21. HAJDÚ PÉTER                             47. TELEGDI ZSIGMOND

22. HEGEDŰS JÓZSEF                     48. TOMPA JÓZSEF

23. HERMAN JÓZSEF                      49. VÉGH JÓZSEF

24. IMRE SAMU                                  50. VÉRTES O. ANDRÁS

25. JUHÁSZ JÓZSEF                        51. ZSILKA JÁNOS

26. KÁLMÁN BÉLA                         

            Listánkról most Rácz Endrét szólaltatom meg. Ideje: 13’ 35’’.

Hallgassuk!

Rácz Endre vallomása pályájáról

 

Ifjúságomnak három nagy élménye, amely egész életpályámat meghatározta, a magyar neveléstörténet három progresszív kollégiumtípusához fűződik. Az ősi pápai református kollégium ─ amelynek tízéves koromtól, 1932-től nyolc esztendőn át voltam a diákja ─ anyagi támogatásával lehetővé tette, hogy egyáltalán tanulhattam. Kiváló tanáraival a tudományos érdeklődésnek, demokratikus önkormányzati intézményeivel pedig a közéleti gondolkodásmódnak a csíráit ültette belém. Az Eötvös Kollégium ─ amelynek 1940-től 46-ig voltam a tagja ─ mindenekelőtt a tudományos kutatás szenvedélyére nevelt, de nevelt politikailag is: a polgári antifasizmustól elvezetett egészen a marxista világnézetig. 1946 után ─ miközben több vidéki és budapesti középiskolában és általános iskolában tanárkodtam ─ bekapcsolódtam a népi kollégium-mozgalomba, előbb vidéki középiskolás kollégium, majd budapesti bölcsészkollégium igazgatójaként és végül, a NÉKOSZ legfelsőbb vezetőségének a tagjaként. Itt kapcsolódott össze szakmai és ideológiai ismeretanyagom a gyakorlattal, edződött eleven nevelőmunkává, mindennapi politikai cselekvéssé. Így lett életem három elválaszthatatlan része a tudományos kutatás, az oktató─nevelőmunka és a közéleti tevékenység.

A tudományos búvárkodás iránti vonzalmat persze mindenekelőtt az Eötvös Kollégium oltotta belém. Mint magyar─latin szakos tanárjelöltet itt kiváló nyelvészek oktattak, így például Bárczi Géza, Hadrovics László, Lakó György, aztán a fiatal Balázs János, s közéjük számítom az irodalomtörténész, nyelvészbarát Keresztury Dezsőt is. De mindenekelőtt Tosu tanár úr volt rám a legnagyobb hatással, azaz Pais Dezső professzor: ő vizsgáztatott a kollégiumi felvételin, az úgynevezett fejtapogatáson. Az egyetemen az ő tanítványai közé szegődtem, ő irányította szakdolgozatomat, disszertációm munkálatait. Mint a legtöbb Pais-tanítvány, magam is a névtudomány területéről indultam el. 1946-ban szereztem bölcsészdoktori fokozatot, értekezésem  a XIV. századi magyar becézőneveket vizsgálta okleveles anyag alapján.

Ezután már az említett általános és középiskolai munkás és hasznos tanári évek következtek. 1951-ben kineveztek a budapesti Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskolára adjunktusnak, majd később docensnek. A tudományos érdeklődésem ettől kezdve ─ a főiskolai oktatás kívánalmainak megfelelően ─ elsősorban a leíró nyelvészet és a nyelvművelés felé fordult. Tudományos és oktatói pályámon újabb fordulatot jelentett, hogy a budapesti főiskolának 1955-ben történt indokolatlan és érthetetlen megszüntetése után a szegedi József Attila Tudományegyetem docense lettem, s itt tanítottam egészen 1963-ig. S bár első szerelmemmel, a névtudománnyal továbbra is kacérkodtam (számos ilyen tárgyú publikációm jelent meg), hű feleségem azonban most már a grammatika maradt, mindenekelőtt a leíró és a történeti mondattan. 1962-ben védtem meg kandidátusi értekezésemet, amelyben a magyar nyelv következményes mondatait vizsgáltam leíró és történeti szempontból.

A Művelődésügyi Minisztérium 1963-ban Szegedről az Eötvös Loránd Tudományegyetemre helyezett át, ahol a legfőbb feladatom a leíró nyelvészeti oktatás és kutatás irányítása volt. Először  az I. számú  nyelvtudományi tanszéken dolgoztam (Pais Dezső egykori tanszékén), később, 1970-ben átkerültem az újonnan szervezett Mai Magyar Nyelvi Tanszékre. 1975-ben kineveztek egyetemi tanárnak.

Szerkesztésemben készült el a leíró nyelvtannak az egyetemi oktatás történetében  legelső tankönyve, A mai magyar nyelv c. könyv, amelynek  nagyobb mondattani részét magam írtam. 1968-as  megjelenése óta már három újabb kiadást ért meg. Szemere Gyulával együtt írtam a tantárgy második egyetemi tankönyvét, a Mondattani elemzések-et, ez 1972-ben jelent meg. A tanszéken tovább dolgozunk a leíró nyelvészeti kutatásnak és a leíró grammatikának a korszerűsítésén. Ennek a munkának az a célja, hogy kidolgozzunk egy új tudományos nyelvtant, s az előmunkálatok eredményei tanulmánykötetekben láttak már napvilágot. Ezeket együtt szerkesztem  Szathmári Istvánnal. Már megjelent az alaktani és a szófajtani tanulmánykötet, valamint a mondattani kötet, sajtó alatt van a szójelentéstani és szókészlettani kötet, s végül az előkészület stádiumában van a szövegtani tanulmánygyűjtemény.

Említett tevékenységeimhez szervesen hozzátartozik az egyetemi nyelvészeti oktatás módszerére irányuló vizsgálódásom, amely elsősorban a kiscsoportos oktatás tantervi helyének és szerepének a megállapításával, valamint a számonkérés korszerű formáival foglalkozik.

Fontos feladatköröm a tanári továbbképzés is. Vidéki középiskolai tanárok és a Nemzetközi Előkészítő Intézet tanárainak grammatikai továbbképzésében vettem részt egyetemi keretekben, s az egyetemi kereteken kívül továbbképzési előadásokat tartok rendszeresen fővárosi, sőt országos, illetőleg megyei továbbképző szervek rendezésében. Foglalkozom a leíró nyelvtan iskolai oktatásának a kérdéseivel is, részt vettem iskolai tankönyvek és módszertani segédletek írásában, lektorálásában, s részt veszek az akadémiai, Művelődésügyi Minisztériumnak az oktatás korszerűsítésére irányuló vizsgálataiban, az ún. hatos kutatási főirányban. Tudománynépszerűsítő tevékenységem eredménye ─ egyebek között ─ a Takács Etellel közösen írt Kis magyar nyelvtan, amelynek a közelmúltban jelent meg az 5. kiadása.

Leíró nyelvészeti kutatásaim középpontjában jelenleg a mondat- és szövegszerveződés egyik legfontosabb eszközének, a kongruenciának a vizsgálata áll. Ebből a témakörből egy könyvnyi terjedelmű dolgozatot kívánok készíteni, s már több kisebb cikkem is jelent meg, sőt egy nagyobb tanulmányom, A mondatbeli egyeztetés főbb kérdései a magyarban  címmel, a Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványainak a sorozatában.

Leíró nyelvtani búvárkodásaimhoz kapcsolódnak nyelvtörténeti,  stilisztikai és nyelvművelő kutatásaim, munkásságom is. Részt vettem ez ideig az új történeti grammatika kidolgozásában, stilisztikai vizsgálódásaim pedig főleg a grammatikai és stilisztikai kategóriák összefüggésének a vizsgálatára irányulnak.

A nyelvművelő mozgalomba annak megújhodásától, 1950-től kezdve kapcsolódtam be. Idevágó publikációim a nyelvművelő folyóiratok, szakfolyóiratok és a napilapok és hetilapok nyelvművelő rovatain kívül megjelentek reprezentatív nyelvművelő kötetekben, s részt veszek mint munkatárs az új, nagyméretű Nyelvművelő Kézikönyvnek a munkálataiban, ez már a kiadás előtt (áll), jövő könyvnapra fog megjelenni az első kötete; szerkesztőségi bizottsági tagja vagyok a Magyar Nyelvőrnek, rovatvezetője az Édes Anyanyelvünk című folyóiratnak és szerkesztője a Magyar Nemzet nyelvművelő rovatának.

Ami társadalmi munkásságomat illeti, tudománynépszerűsítő, továbbképző és nyelvművelő előadásaimon kívül ide számítható tudományszervező, tudomány- és oktatáspolitikai tevékenységem. Tagja vagyok több akadémiai, minisztériumi és egyetemi bizottságnak (többnek éveken át titkára is voltam), vezetőségi tagja vagyok a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat budapesti, illetőleg országos nyelvi szakosztályának.

Ami pályám további alakulásának a vezérelveit illeti, arról a következőket mondhatom.

Nem szeretnék ezután sem teljesen szakítani a névtudománnyal, ahol a legfőbb teendő napjainkban az országos méretekben megindult anyaggyűjtésnek a kiteljesítése és a névtudomány mint komplex tudomány önálló kutatási elveinek a kidolgozása. Ezen a területen több tanítványom is dolgozik. Közülük a legbüszkébb  Ördög Ferencre vagyok, aki a magyar névtudomány egyik vezéralakjává nőtte ki magát.

Nem nélkülözhetem tanítványaim és munkatársaim segítségét a fő feladatban, az új, korszerű leíró grammatika megteremtésében. Ez a gárda, amely ezen a területen dolgozik, úgy jellemezhető, hogy azt az iskolát követi, amelyet így nevezünk: a klasszikus grammatika megújítása. Így látjuk ugyanis, hogy az új grammatikaelméleti irányzatok számos, igen nagy horderejű eredményt értek el, s kitűnő módszereket honosítottak meg, de még egyikük sem volt ez ideig képes a teljes nyelvi rendszer leírására, tehát arra a feladatra, amelyet a klasszikus grammatika, ha fogyatékosan is, a maga módján már betöltött, amelyet már megoldott.

A magyar leíró grammatikai kutatások, amelyekre eleinte az új- grammatikus iskola tanításai, később Saussure nézetei voltak nagy hatással, éppen e tudománytörténeti meghatározottságuk révén úgy fejlődtek, hogy alkalmassá váltak az új irányzatok számos eredményének és módszerének, például a transzformációnak a beolvasztására. Természetesen a jelenlegi helyzetben nagyon fontosnak tartom a többi modern grammatikaelméleti irány támogatását, irányzat segítését is. Az igazság szerint a követendő dolog, hogy ezen a téren egészséges verseny alakuljon ki a különböző tudományos iskolák között. Amit a leíró nyelvtanról mondtam, az ─ mutatis mutandis ─ áll a történeti nyelvtudományra is.

A feladatok mind a két területen igen nagyok: meg kell teremtenünk egy új magyar leíró és egy új magyar történeti nyelvtant. De a végső cél még ennél is ígéretesebb: egyre közelebb kell kerülni e két szemlélet, a rendszerében vizsgált állapot és az ugyancsak a rendszerében vizsgált mozgás ábrázolásának a szintéziséhez. Jövőbeli munkásságommal elsősorban ezt a célt kívánom szolgálni.

A videofelvétel 1979. június 15-én készült.

 

Hogyan tovább?

Mi legyen az anyag további sorsa? Jelent-e olyan értéket, hogy az enyészettől megmentsük? Jelent-e olyan közhasznú szellemi értéket, hogy a személyes tulajdonlást közkinccsé tegyük? Ha igen a válasz, akkor találjunk erre megfelelő formát, az elvégzett és a még elvégzendő munkát is honoráló méltányos megoldást.

Erről szól alábbi javaslatom.

            A felvételek hangjának átmásolására, azaz hangkazetta- és kazettatárló beszerzésére az elmúlt évben 35 eFt-ot biztosított a tanszékcsoport.

            Bemutathatóvá kell tenni a felvételeket, biztosítani a videoanyag másolhatóságát. Erre szolgálnak mintául a most bemutatott felvételek.

            Elkészíteni a felvételek hiteles szövegkönyvét camera-ready formában, majd kb. 50-100 példányban publikálni, kiegészítve publikációs jegyzékkel, méltatásokkal és megemlékezésekkel. Erre is készítettem mintát. Megtekintésre körbe adom.

            Meg kell oldani a forgalmazást, hogy a magyar nyelvszakos képzésben (továbbképzésben stb.) érdekelt intézmények megvásárolhassák.

            Valamilyen forrásból biztosítani kell az ehhez szükséges anyagi eszközöket.

            S végül biztosítani kell a jogvédelmet a kalózkodással szemben.

 

            Most hallgassuk meg Lőrincze Lajos önvallomását. Ideje: 11’ 40’’.

 

Lőrincze Lajos vallomása pályájáról

 

Kezdjük a kezdetekkel. 1915. november 24-én születtem a Veszprém megyei Szentgálon. Ez a falu a királyi vadászok faluja. Én ugyan nem tartoztam a királyi vadászok közé, azt hiszem, hogy életemben talán egyetlen vadászaton sem vettem részt úgy istenigazában.

Az elemi iskolát ott végeztem, utána Pápára kerültem, a református kollégiumba. Igen jó iskola volt. Nem azért, mintha azok a tanárok, akik ott tanítottak, valahogy jobb tanárok lettek volna, mint más iskolában, de a fiatalság az szabadon tenyészett, ahogy a kollégium címerében lévő eperfa felirata mondja, illetőleg mondta, és kezdeményeztünk ön- állóan mindent, részt vettünk mindenben, ami az országot nagyban foglalkoztatta. Érdekes volt a képzőtársaság, Petőfi képzőtársasága, amelyben (bemutattak) bemutattunk mindent, bemutattuk kezdeményezéseinket, verseinket, novelláinkat, tudományos kísérletezéseinket; sőt ott próbáltam ki én is a folyóirat szerkesztést. A pápai kollégiumi lapoknak én is szerkesztője voltam és rendszeres cikkírója. Egészen jó az a lap, még ma is előveszek egy-két számát, látom, hogy milyen jó dolgokkal foglalkoztunk, és egész alapos, jó kis cikkecskéket írtunk bele.

Azután a budapesti egyetemre kerültem magyar─német szakos tanárjelöltnek. Az egyetemet az Eötvös Kollégium tagjaként végeztem. Életem nagy ajándékának tartom ezt. Ebben a környezetben, ebben a társaságban, ezekkel a kollégákkal, akik ott voltak, igazán jól fel lehetett készülni a filosz-életre. Pais tanár úrnak a tanítványa voltam, ő irányított, buzdított a nyelvészet felé. Miután szakdolgozatomat a nyelvjárásokból írtam, illetőleg Szentgál földrajzi neveiből, ez megtetszett Pais tanár úrnak és ajánlott az akkor induló, akkor alapított Néptudományi Intézetbe egyetemi gyakornoknak. Utána néhány évre Pápára kerültem, visszamentem a régi iskolámba tanárnak, de a felszabadulás után újra Pestre kerültem a Néptudományi Intézetbe, ez a Kelet-európai Tudományos Intézetnek volt része.

Tulajdonképpen, ha visszagondolok, a két pápai éven kívül én mindig ugyanazon a helyen voltam, mert a Néptudományi Intézet jórészt azonos volt a Magyarságtudományi Intézettel, a feladata is az volt, a munkatársak nagyobb része is azonos volt azokkal, akikkel ott dolgoztam együtt. S utána ebből alakult a Nyelvtudományi Munkaközösség, majd a Nyelvtudományi Intézet, még az íróasztalom is nagyon sokáig azonos volt, és hát a feladatköröm szintén. Először névtannal foglalkoztam, Földrajzi neveink élete címen jelent meg egy kis dolgozatom. Nyelvjáráskutatással, személynevekkel is foglalkoztam, a személynevek köréből is írtam néhány dolgozatot, azután a Nyelvatlasz, a Magyar Nyelvatlasz anyaggyűjtésében és szervezésében vettem részt. Nagyon fontos éveknek tartom azokat, amelyeket a Nyelvatlasz munkálataival töltöttem el. Nem hiszem, hogy van még egy vagy lesz még egy generáció, amelyik annyira jól ismeri majd a magyar nyelvjárásokat, mint mi, akik ebben a munkában részt vettünk, hiszen ahol magyarul beszélnek, majdnem mindenhol megfordultunk és hát néhány napot, legalább néhány napot eltöltöttünk, és saját magunk ismerkedtünk meg a nyelvjárásokkal, nem pedig csak az irodalomból, mint ahogy szükségszerűen hát sokan a régebbi időben és valószínűleg ma is.

Az 50-es években a nyelvművelés felé fordult a figyelmem részben azért, mert hajlamaim is erre vittek, részben pedig hát szükségszerűen is. Az Akadémia Nyelvművelő Bizottságának lettem a titkára, majd a Magyar Nyelvőrnek a szerkesztője.

Erre az időre visszaemlékezve okvetlenül meg kell említenem a Kodály Zoltánnal való kapcsolatokat. Kodály Zoltán volt az elnöke akkor a Nyelvművelő Bizottságnak, részt vett a Magyar Nyelvőr szerkesztőbizottságának a munkájában, és általában minden érdekelte, ami a magyar nyelvvel, nyelvműveléssel, nyelvi kultúrával kapcsolatban van. Támogatta törekvéseinket, segítette, ötletekkel állt elő, amelyeket vagy sikerült, vagy nem megvalósítani. Sok mindent sikerült. Az ő ötlete volt például az is, hogy rendszeresen tartsunk előadást a rádióban, tehát az Édes anyanyelvünknek most már hamarosan 25. évébe lépő sorozatnak is ő volt a megindítója tulajdonképpen. Ţ írt a rádióba, hogy valami ilyesmit kellene csinálni. De mondom, emellett tulajdonképpen minden munkánkban részt vett, erejét, idejét nem sajnálta.

Néhány könyvmű is keletkezett ebből az időből. Azt mondhatnám, hogy tulajdonképpen életem leglényegesebb része a nyelvműveléssel való foglalkozás volt, hisz munkáim is ezt mutatják,  A nyelv és élet című könyv, azután az Édes anyanyelvünk, Nyelvőrségen, amelyek a nyelvművelés elméleti, elvi és gyakorlati kérdéseivel foglalkoznak. S azonfelül még több gyűjteményes kötetnek voltam részben munkatársa, részben szerkesztője.

És hát életem további részében is tulajdonképpen az eddig tervezett munkákat szeretném tető alá hozni. Okvetlenül egy szép kötetet még (úgy) a nyelvművelés elvi kérdéseiről, de gondolok arra is ─ régóta dédelgetett tervem ─, hogy író és nyelvművelés viszonyáról, író és nyelvész viszonyáról is írjak egy könyvet. Valahogy ilyenféle elgondolásban: Nyelvész urak és a költő. Nyelvész urak jobban tudják, a költő jobban érzi. Két részből állana. Az egyik azt tartalmazza, amit valóban jobban tudnak a nyelvész urak, s a másik pedig, amit  a költő érez jobban.

Gondolok azután egy kedves kis népszerűnek szánt kötetre, egy ilyen Mosolygó Nyelvőrre, a nyelvművelés humorát mutatva be; még talán arra is, hogy egy ilyen hangos kötetet megszerkesszek, hogy hanglemezen az előadásoknak az anyagát, hát szintén adjuk, a rádióelőadásokból valamilyen válogatás anyagát. És hát ha még tervezni lehet ─ nem tudja az ember tulajdonképpen, hogy mennyire lehet tervezni ─ gondolok arra is, hogy az első szerelemnek is tartozom eggyel és mással, Szentgál helyneveivel kezdtem a pályámat, de tulajdonképpen Szentgál helyneveit még nem jelentettem meg, csak arról, azt felhasználva írtam azt az előbb említett elméleti munkát. De szeretném megjelentetni tehát az eddig összegyűjtött anyagot, annál is inkább, mert az ember és táj viszonya azóta, hogy én azt az anyagot összegyűjtöttem, alapjában véve megváltozott. Más a mai szentgáli határ, mint akkor volt. Más a felosztása, beosztása és más a fontossága is az egyes helynek, elnevezés szempontjából az egyes helyeknek, mint akkor volt. Tehát nyilvánvaló, hogy egészen más a mai névanyag funkciója, mint ezelőtt harminc, ötven vagy száz évvel volt. Nagyon érdekes lenne ezt megvizsgálni, hogyan alakult ez, mi a mai tudatban a helynevek, a földrajzi nevek szerepe Szentgálon. De arra is gondolok, hogy volt nekem egy kis gyűjteményem a régi Szentgál tájnyelvéről, szentgáli XVII─XVIII. századi oklevelekből írtam ki szentgáli nyelvjárási anyagot és azt közöltem a Magyar Nyelvben, de nem nagy anyagot tulajdonképpen, sok van még és sokat lehetne hozzá gyűjteni. Így gondolom, hogy érdekes lenne ezt egy könyvben kiadni, persze jól kiegészítve.

Tervek lennének még. Ars longa, vita brevis ─ meglátjuk, hogy tíz év múlva miről lehet majd beszámolni.

A videofelvétel 1975. október 7-én készült.

 

Mire használható a 70-es évek magyar nyelvészei c.
összeállításom?

Úgy gondolom, ebben a körben elég csak utalni arra, hogy segít emberközelbe hozni a tudománytörténet oktatását mind a szakképzésben, mind a posztgraduális képzésben. Felhasználható évfordulós megemlékezéseken, szakmai konferenciákon való bemutatásra.

            Végezetül arra szeretném a tisztelt hallgatóság figyelmét felhívni, hogy a fenti kérdésekben való döntésre nem maradt sok időnk. Az udvarias határozatlanság nem célravezető, nyersen fogalmazva arról van szó, hogy az ismertetett s részben bemutatott anyag megmarad-e író munkásságom, azaz kutatói munkásságom részének, melyet emlékirataimhoz mellékelhetek, melynek a kor divatos emlékirat formuláit követve (Fel kellet állnom.....) így fogalmazhatnék meg: talpon maradtam vagy nem feküdtem le. Ezt még nem döntöttem el.

            Befejezésül hallgassuk meg Bárczi Géza könyvéből vett részletet Körmendy László felolvasásában. Ideje: 2’ 25’’.

 

Részletek Bárczi Géza A magyar  nyelv  életrajza című  könyvének előszavából

 

            Az emberi elme nagyszerű alkotásai között aligha van még egy, mely alapvető fontosságban vetekedhetnék a nyelvvel. A nyelv, gondolataink, érzelmeink kicserélésének ez a mindennapi használatú eszköze mindennemű emberi fejlődésnek egyik legfőbb tényezője, sőt föltétele. Neki köszönhető legnagyobb részt, hogy az egymást felváltó nemzedékek tapasztalatai halmozódhatnak, s az utódokra átszállhatnak; hogy a természet közömbös vagy éppen ellenséges erői ellen való harcot nem kell minden egyes generációnak elölről kezdenie, sőt minden egyes embernek külön, elszigetelten megvívnia. Valóban emberinek mondható társadalmat még kezdetleges fokon sem lehet valamelyes nyelv nélkül elképzelni. Kétségtelen, hogy a tagolt, hajlékony emberi nyelv az emberiség legnagyszerűbb vívmánya, melyet mai változataiban a nemzedékek végeláthatatlan sorainak állandó erőfeszítése teremtett meg; olyan eszköz, melyet sohasem tudunk nélkülözni, s mely az embert attól fogva, hogy zsenge korában eszmélni kezd, egész életén át kíséri és szolgálja. S "a nyelv" mindenki számára elsősorban az anyanyelv. Idegen nyelvet meg lehet tanulni, sőt esetleg kivételesen igen jól is lehet tudni, de szinte sohasem úgy, mint az anyanyelvet, melynek minden elemét ezer meg ezer emlék színezi és tölti meg tartalommal, mely egész nevelkedésünket, fejlődésünket kíséri, sőt bizonyos fokig gondolkodásunk formáit is meghatározza.

            A nyelv mint eszköz a legbonyolultabb gépezet. Ezt a gépezetet működésében tanulmányozni, alkatrészeire bontani, e részek szerepét, egymásba illeszkedésük módjait vizsgálni, titkait megfejteni maga is, bonyolultságában olykor fárasztónak tetsző, de a belemélyülő számára végtelenül érdekes és soha véget nem érő tanulmány. ámde ez a gépezet, úgy ahogy ma mindennapi működésében, változatos felhasználásában megfigyelhető, nem egyszeri alkotás, melyet valaha megteremtettek, s azóta jól-rosszul jár, hanem szakadatlanul alakuló, fejlődő valami, melyet egy egész nép évezredek, sőt évtizedek óta szakadatlanul formál, tökéletesít, a változó és rendszerint sokasodó szükségletekhez idomít. (...) A nyelv tehát történelmi produktum, és még mai szerkezetének sajátosságait, bonyolult titkait is csak úgy lehet igazán megismerni és megérteni, ha megismerkedünk a hosszú-hosszú fejlődés, alakulás folyamatával. Nyelvtörténeti háttér nélkül nincs igazi, mélyebb, tudatos nyelvismeret, márpedig a gondolkodó ember nem elégszik meg az ösztönszerűvel, hanem tudatos ismeretekre törekszik. (...) S e történet, melyet határozott törvényszerűségek irányítanak, nemcsak a nyelvi rendszer alaposabb megértéséhez és értékeléséhez segít hozzá, s egy életen át halmozódó nyelvismeretünket bővíti ki előző korok nyelvi színeivel, de önmagában is, részleteiben is színes, vonzó stúdium, mely egyszersmind a nyelvet beszélő nép gondolkodásának fejlődésére, e fejlődés sajátos vonásaira is világot vet, sőt általa egyes nyelvi tényekben, mintegy megőrzött kövületekben elénk tárul a nép viszontagságos történetének, elmúlt gazdasági és társadalmi rendszereinek, egykori műveltségének számos emléke, a nép ködbe vesző múltja. (...)

 In: Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza. Előszó. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1975, 5-7.

 

Köszönöm a lehetőséget.

 

1994-ben az ELTE BTK Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport ülésén elhangzott előadás szerkesztett formája.